Claude-Emile Schuffenecker

Schuffenecker egy sor párizsi műteremben képezte tovább magát, ilyen volt a Suisse, a Colarossi és Carolus-Duran stúdiója, és rövid ideig magánórákat vett Paul Baudry akadémista festőtől is (aki habozás nélkül megvált tőle, amikor tudomására jutott, hogy tanítványa az impresszionistáktól fogad el tanácsokat). 1882-ben Schuffenecker egy művészeti iskolában kezdett tanítani, de közben rendületlenül festett tovább: portrékat, enteriőröket, erdőket, normandiai parti látképeket és vidéki breton jeleneteket. 1886-ban az impresszionistákkal együtt állított ki az utolsó közös tárlatukon. Ha Schuffenecker stílusát nehéz meghatározni, az talán azért van, mert pályája során folyamatosan magába olvasztotta az új hatásokat. Éles szemének, valamint egy 1880-as évek elejéről származó örökségnek köszönhetően kora egyik leglátványosabb műgyűjteményét halmozta föl. A századfordulóra a kollekció 120 alkotásból állt, többek között Bernard, Cézanne, Delacroix, Gauguin, Redon és Van Gogh vásznaiból (becslések szerint mintegy 60 Van Gogh-festmény fordult meg Emile és fivére, Amédée kezén). Sajnálatos módon azonban Louise és Emile Schuffenecker válása, amit 1904-ben mondtak ki, e különleges műgyűjtemény nyomott áron való eladásához és szétszóródásához vezetett, így Emile kénytelen volt fenntartani szerény tanári állását 1914-ig.

A festmény oldalán: Rózsaszín fa