Napnyugta Ivryben

Ivry este

A XIX. század végén Párizs gyors növekedésnek indult. A város egyik külső kerületében, a Szajna mentén mintegy 3,4 hektárnyi területet elfoglaló ivry-i gyárak ócskavasból gyártottak síneket és vonatszerelvényeket az egyre nagyobb ütemben terjeszkedő külvárosi vasúthálózat számára. E létesítményeket a Szajna-vidék rövid időn belül végbement iparosítása hozta létre a XIX. század második felében, amellyel – a munka reményében betelepülők jóvoltából – együtt járt a népesség számának ugrásszerű emelkedése is. (1851-ben, a gumigyár létesítésének évében a Szajna-vidék lakossága körülbelül 1,4 millió volt, ötven évvel később már 3,7 millió.)

A levegőszennyezés megdöbbentő méreteket öltött. A gumigyárat egy hatalmas gőzkazán táplálta, amelyhez a folyó partján felhalmozott végtelen szénhegyek szolgáltattak energiát. A bárkák naponta hozták a szenet, a késztermékek pedig a Párizs–Orléans vasútvonalon távoztak. Ivry és Charenton több üzeme textilfestéket gyártott, de sok egyéb anyagnak a mellékterméke is belekerült a folyóba vagy a levegőbe. Egy 1886-os útikönyv így ír Ivryről: „Gyáraiban pigmenteket és lakkokat, műtrágyát, olajat, kenőzsírt, ragasztót, zselatint, albumint, gyertyát, viaszpapírt, különböző vegyszereket, ipari berendezéseket állítanak elő, van egy széntelepe és egy üveggyára is. Ezek némelyikéből fullasztó szag árad…”

Természet kontra ipar

A Napnyugta Ivryben című festményen a terjengő füst és a természet izgalmas kölcsönhatásban áll egymással. A kép előterében, a folyó jobb oldalán a füves partszakasz és a nyárfasor békés ellentétet képez az épületekkel; egyik sem uralkodik a másik felett. Guillaumin szemmel láthatóan ugyanolyan díszítő hatást talál a sodródó füstgomolyagokban, mint a fák sziluettjeiben.

Művészi kapcsolat

Az ipari jelenetek meglepően nagy népszerűségnek örvendtek az impresszionisták körében. 1873-ban Pissarro egy sorozat olaj- és vízfestményt készített a pontoise-i otthona közelében fekvő part menti gyárról (némelyiket minden bizonnyal Guillaumin látogatásai idején). Takaros vörös tetőcserepeivel és az előtte húzódó nagy füves területtel a Gyár Pontoise közelében című kép festői épületei harmonikusan simulnak a természetbe; a kémények a közeli nyárfák tükörképei, és még a füst is engedelmesen olvad bele a gyapjas felhőkbe. Sokkal sötétebb hangulatú Monet A szénhordók (1875, a képen) című festménye a bárkákra szenet rakodó piszkos, de méltóságteljes munkásokról az asnières-i közúti híddal és a távoli égbolton kirajzolódó, füstöt okádó kéményekkel a háttérben.

A modern világ látképe

Mi volt Guillaumin szándéka a Napnyugta Ivryben című festményével? A levegőszennyezés ellen emelte fel a szavát, esetleg az ipar nagyszerűségét hirdette, vagy talán a sugárzó fényekről készített egy tanulmányt, vagy csak a környező világot örökítette meg egy kívülálló szemével? Vélhetően mindegyikben van egy kis igazság. 1873 telén legalább három jelenetet festett az ivry-i gyárakról, és a későbbi években is visszatért a helyszínre a további képek kedvéért. Ezek a festmények összességükben arról tanúskodnak, hogy a művész kedvelte a hajnali és alkonyati tájképeket, amikor a kevés fény és a szmog által megszűrt napfény élénk színhatásokat teremtett.

A művész élvezettel örökítette meg a folyó ipari életét is. Otthonától, a Szent Lajos-szigeten húzódó Anjou rakpartról csak pár lépésnyire volt a folyó, ahol újra és újra lefestette az épülő hidakat, a bárkákat, a darukat, a kotróhajókat és a dokkokat.

A festmény története

A festmény Dr. Paul Gachet-nál maradt, az orvosnál és amatőr művésznél, aki barátja volt az impresszionistáknak, később pedig Van Goghot kezelte Auvers-sur-Oise-ban. Halála után fiához, Paul-Louis Gachet-hoz került, aki 1949 és 1954 között nővérével együtt apjuk gyűjteményéből kiemelkedő műegyüttest ajándékozott a francia nemzeti múzeumoknak, köztük Van Gogh, Cézanne és Guillaumin festményeit. A Naplemente Ivryben 1951-ben került a Louvre-ba, 1957-től a Jeu de Paume impresszionista múzeumában volt látható, majd 1986-ban, megnyitásakor a Musée d'Orsay-ba költözött.