A kék ruhás fiú

A rejtély kulcsa

A kép modellje Jonathan Buttall (született 1752-ben) volt, egy gazdag londoni kereskedő fia a Soho negyedbeli Greek Streetről. Gainsborough összebarátkozott a csendes, művelt fiatalemberrel, akivel összekötötte a zene és az irodalom közös szeretete. Az a tény, hogy a fiú portréját egy korábbi munkájára festette rá (ezt röntgenvizsgálatok tanúsítják), arra enged következtetni, hogy nem megrendelésre készítette a festményt, mert az új vásznat igényelt volna, hanem valószínűleg baráti ajándéknak szánta, és egyben személyes művészi kihívásnak tekintette.

Van Dyck stílusában

A ruha nem Buttallé volt, hanem a művész műtermének kellékei közül származott, mivel más munkáin is megjelenik. „Lovagi” stílusú öltözék, amelyet különböző estélyeken, álarcosbálokon, udvari rendezvényeken, például lovagi tornákon is viseltek. Ezeket a ruhákat eredetileg I. Károly udvari festője, Anthony van Dyck népszerűsítette vásznain, majd Gainsborough idejében újra divatba jöttek.

A kék ruhás fiú kiválóan érzékelteti Gainsborough jártasságát a szatén- és selyemanyagok ábrázolásában. Bár a kék rengeteg árnyalatát felhasználta képén, a türkiztől és égszínkéktől a kobaltig és indigóig, az összhatás egységes és harmonikus kék tónust eredményez.

Ügyes módszerek

Gainsborough legmerészebb húzásának az bizonyult, hogy hideg színekkel festett alakját meleg színű háttér elé tette. Ez a megoldás ellentétes a klasszikus szemléletmóddal, hogy a meleg árnyalatok közelebb hozzák, a hidegek pedig távolítják a formát. A táj meleg barnák és olajzöldek szimfóniája, melyek gyakorlatlan kezek alatt elnyomnák a hideg kékeket. Hogyan tudta a művész kiküszöbölni ezt a problémát?

Először is a kis mélységélességgel. Buttall alakjának hozzánk legközelebb eső részét jó megvilágításba helyezi és élesebbnek mutatja, míg a távolabbiakat elmosódottabbnak ábrázolja. Alkalmazza a kromatikus aberrációt is, azt az optikai jelenséget, amely akkor keletkezik, amikor a lencse különböző módon töri meg az eltérő hullámhosszúságú fénysugarakat. Szemünk nem tud egy időben a spektrum vörös és zöld területeire fókuszálni, Gainsborough kihasználja a torzító hatást, hogy kiemelje a kék tömegeket a meleg árnyalatú háttérből.

Reynolds szabályaival szemben?

Gainsborough soha nem szignózta műveit, és csak ritkán dátumozta őket, így munkáinak keletkezési idejét nehéz behatárolni. Egy időben azt terjesztették, hogy A kék ruhás fiút a Királyi Akadémia elnöke, Sir Joshua Reynolds – Gainsborough fő vetélytársa – egyik megjegyzésére válaszul alkotta. Egyik 1778-as előadásán Reynolds megismételte a fenti doktrínát, miszerint a fénytömegeket egy festményen mindig meleg színnel, finoman kell ábrázolni, a hideg színeket pedig csak elvétve szabad használni, akkor is csak azért, hogy kiemeljék a meleg árnyalatokat. Ma már tudjuk, hogy Gainsborough 1770 táján festette a képet, nyolc évvel Reynolds előadása előtt.

Népszerű fiú

Buttall egészen 1796-ig megtartotta A kék ruhás fiút, ám ekkor anyagi csődje arra kényszerítette, hogy eladja az alkotást. A festmény több tulajdonos kezén is megfordult, majd 1809-ben Robert Grosvenor, Westminster első őrgrófja 100 fontért megvásárolta, és a kép több mint egy évszázadig leszármazottai műgyűjteményét gazdagította.

A kék ruhás fiú legendássá vált. Megjelent teástálcákon és konzervdobozokon, számtalan nyomatot adtak el belőle, sőt még egy film elkészítését is inspirálta. A hamisítványokat nyíltan árverésekre bocsátották; az egyik ilyen másolat több mint 32 ezer dollárért kelt el 1918-ban, de Westminster hercege az eredeti alkotásra vonatkozóan minden vételi ajánlatot visszautasított… ám egyszer csak felbukkant a színen Joseph Duveen.

Duveen korának legravaszabb műkereskedője volt, aki jó érzékkel vásárolt fel angol mesterműveket, és adta tovább gazdag amerikai gyűjtőknek. 1921-ben 200 ezer fontos ajánlatot tett Westminsternek három festményért: A kék ruhás fiúért, Reynolds Mrs. Siddons mint tragikus múzsa (1784) című alkotásáért és egy másik Gainsborough-képért, a The Cottage Door-ért (1780). A herceg végül engedett, Duveen pedig továbbadta a három képet a kaliforniai San Marinóban élő vasútmágnás ügyfelének, Henry Edward Huntingtonnak.

Brit blues

Nagy-Britanniában óriási felzúdulást váltott ki, amikor nyilvánosságra került, hogy a szeretett festmény Amerikába távozik. Huntington nagylelkűen beleegyezett, hogy 1922 januárjában három hétig kiállítsák az alkotást a londoni Nemzeti Galériában. Több mint 90 ezren tekintették meg a képet, Cole Porter még egy dalt is írt az alkalomra „Blue Boy Blues” címmel.

A Nemzeti Galéria igazgatója, Charles Holmes a következő szavakat vetette a vászon hátoldalára: „Au revoir, C.H.” A vásznat gondosan előkészítették a hajóútra: szilárd fatokba tették, majd azt egy acéltartályba, legvégül pedig egy vízálló, fémabroncsokkal rögzített dobozba. New Yorkba érkezése után a festményt egy Kaliforniába tartó vonat egyik luxusfülkéjében helyezték el. A kék ruhás fiú ma a Huntington-kollekció részeként tekinthető meg Reynolds Mrs. Siddons című képe társaságában.

A festmény története

Mielőtt a Grosvenor családhoz került, a portré több kézen is átment: a modell, Jonathan Buttall 1796-ban, csődbe jutva eladta; ezután John Nesbitt politikusé, majd John Hoppner portréfestőé volt. 1921-ben Joseph Duveen műkereskedő 182 200 fontért megvásárolta Westminster hercegétől, és eladta Henry E. Huntington amerikai vasútmágnásnak; ez akkoriban az egyik legmagasabb ár volt, amit valaha festményért fizettek.

2018 és 2020 között a Huntington hosszú restaurálást végzett, részben a látogatók szeme előtt a kiállítóteremben, eltávolítva a régi lakkréteget és átfestéseket. 2022 januárjában, pontosan egy évszázaddal londoni búcsúbemutatója után A kék fiú kölcsönbe visszatért a National Gallerybe, először azóta, hogy elhagyta Nagy-Britanniát.