Az Arnolfini házaspár

Módszeres festő

Van Eyck olyan mesterien alkalmazta az olajfestéket, hogy gyakran neki tulajdonítják a feltalálását is. Az olajfestéket – porrá tört pigment és lenolaj keverékét – valójában szórványosan már a X. századtól alkalmazták, bár a művészek közül Van Eyck volt az, aki legjobban ki tudta használni a benne rejlő lehetőségeket. Az olaj elterjedése előtt a festők tojásalapú festéket, temperát használtak, ami bár rendkívül tartós volt, nagyon gyorsan száradt. Ez nem volt alkalmas Van Eyck gondos munkamódszeréhez; ő volt az, aki az elsők között váltott át az olajfestékre, és élvezte annak előnyeit. A lassabban száradó festék használatával kedvére alakíthatta képeit, áttetsző, fényes bevonatok rétegeit építhette egymásra, ezzel addig példa nélküli valósághűséggel tudta ábrázolni a részleteket. Emiatt Az Arnolfini házaspár döbbenetes hatást válthatott ki a maga korában, a nézők szinte kísértést érezhettek, hogy kinyújtsák kezüket, és megérintsék a narancsok érdes héját, a csillár csillogó rézkarjait és a házaspár ruhájának finom puha szövetét. Évszázadokkal a fényképezés előtt Van Eyck olyan megszólalásig élethű realizmust teremtett, amely szinte azonnal magával ragadta a közönséget.

Különös rejtélyek

Az Arnolfini házaspár című kép egy házaspár bensőséges portréja, akik valamilyen szertartást végeznek az otthonukban. A nyár ellenére, amelyre az udvar fáinak cseresznyéi utalnak, alaposan fel vannak öltözve legdrágább és legpompázatosabb ruháikba, külön hangsúlyt adva megjelenésüknek. Hogy kik ők, az továbbra is az egyik legnagyobb megoldatlan rejtély. Szinte egészen mostanáig úgy gondolták, hogy a kép Giovanni Arnolfini itáliai kereskedőt és feleségét, Giovanna Cenamit ábrázolja. Arnolfini posztókereskedő volt, és akárcsak Van Eyck, Bruges-ben élt és dolgozott, és a burgundiai herceg szolgálatában állt. Elsőként 1516 körüli feljegyzések azonosították Van Eyck festménye egyik szereplőjeként, s neki tulajdonították a kép megrendelését is házasságára való emlékezésképpen. Azt is feltételezték, hogy a festmény tulajdonképpen maga a hivatalos ceremónia megörökítése, ahol Van Eyck a jegyző és tanú szerepét is játszotta – a festő a tükörből visszaverődő két figura egyike, szignója a tükör alatt hirdeti: „Jan van Eyck jelen volt.”

Egyéb elméletek

Spekulációkban tehát nem volt hiány, ám ezeket az elméleteket kétségbe vonta néhány dokumentum felfedezése, melyek azt tanúsítják, hogy Arnolfini és Cenami csak 1447-ben házasodott össze, vagyis több mint egy évtizeddel a kép elkészülte után. Az iratok felbukkanása óta a vélekedések szerint a pár vagy Arnolfini és korábbi házastársa, vagy maga Van Eyck és a felesége. Az is lehetséges azonban, hogy a képen látható férfi Arnolfini unokaöccse, Giovanni di Nicolao Arnolfini.

Hatásos szimbolizmus

Az alkotás szimbolikájának megértése valósággal rögeszméjévé vált azoknak, akik megpróbálták megfejteni Az Arnolfini házaspár titkát. A festményen látható különféle tárgyak változatossága azonban zavaros, gyakran megtévesztő értelmezésekhez vezetett. A kép előterében álló kis szobakutyát például a pár egymás iránti hűsége jelképének lehet tekinteni, ugyanakkor gazdagságuk és hivalkodásuk megjelenítéseként is felfogható. Hasonlóképpen, az ablakpárkányra helyezett gyümölcs és Szent Margit faragott képmása az ágyon a termékenységre utalhatnak.

Tehetség közszemlére téve

A valóságban azonban nehezen hihető, hogy a festőt különösképpen foglalkoztatták volna a rejtett értelmezések. Újabb kori röntgensugaras vizsgálatok kimutatták, hogy e képi motívumok nagy része, beleértve a kutyát, nem szerepelt az eredeti kompozíció alárajzolásán, és csak később került a festményre. Ehelyett sokkal valószínűbb, hogy Van Eyck az olajfesték mesteri használatát akarta demonstrálni képével. A fafaragásos bútoroktól és a prémes köntöstől a szereplők bőrén játszó finom fényekig és az akkurátus pontossággal ábrázolt torzított tükörképig a festmény minden részletével el akarta kápráztatni a nézőt. Mindazonáltal elsősorban talányossága miatt inspirál vitákat, és jórészt ennek az ellenállhatatlan rejtélyességnek köszönheti nem múló vonzerejét.

A festmény története

A tábla korai története szokatlanul jól dokumentált. 1516-ban Ausztriai Margit németalföldi régensé volt, akinek leltára „Hernoul le Fin és felesége egy szobában” című nagy képként írja le, Don Diego de Guevara spanyol udvari ember ajándékaként. Ezután unokahúgához, Magyarországi Máriához került, aki 1556-ban Spanyolországba vitte, és több mint két évszázadon át a spanyol királyi palotákban függött, II. Fülöp és utódai leltáraiban szerepelve.

Miután a napóleoni háborúk idején eltűnt Madridból, James Hay ezredes Nagy-Britanniába hozta, és felajánlotta a régensherceg, a későbbi IV. György számára, aki egy ideig megtartotta, majd visszaadta. 1842-ben a National Gallery megvásárolta, ez volt az egyik első németalföldi festmény a gyűjteményben, és azóta is a Trafalgar Square-en függ.