Ez a festmény itt nem jeleníthető meg: még szerzői jogi védelem alatt áll, vagy nincs róla szabadon felhasználható reprodukció.
A festmény megtekintése: Philadelphia Museum of ArtLépcsőn lemenő akt, No.2
Marcel Duchamp · Korai modern (fauvizmus, kubizmus, expresszionizmus)
- Művész
- Marcel Duchamp (1887–1968)
- Dátum
- 1912
- Méretek
- 147 x 89,2 cm
- Technika
- Vászon, olaj
- Helyszín
- Philadelphia Museum of Art, Philadelphia, Pennsylvania, USA
A Lépcsőn lemenő akt, No.2, a modernizmus végső szimbóluma, egy lélegzetelállító képmásba sűríti a XX. század hajnalán a művészet és a tudomány terén kibontakozó legizgalmasabb és legforradalmibb jellegű újításokat. Duchamp absztrakcióba hajló festményét, amely voltaképpen egy állandó mozgásban lévő figura portréja, döbbenettel vegyes zavarodottsággal fogadta a nagyközönség első bemutatója idején 1912-ben, ma viszont haladó szellemű korának egyik ikonikus képeként tartják számon.
Első és utolsó
Duchamp híres alkotása, a Lépcsőn lemenő akt, No.2 a művész első és egyben utolsó jelentős festménye volt. Korábbi művei kevés figyelemben részesültek, ezután pedig lényegében felhagyott a festészettel, és más kifejezőeszközök felé fordult. Duchamp manapság leginkább az úgynevezett „ready-made”-jeiről ismert, azokról a köznapi tárgyakról, „késztermékekről”, amelyeket nem ő alkotott, hanem pusztán rájuk bukkant, és eredeti formájukban műtárgyként kiállított. Ezek közül az első a Biciklikerék (1913) volt, egy megmagyarázhatatlan okból székre erősített kerék, míg a leghíresebb az ironikus címet viselő Szökőkút (1917), egy „R. Mutt” szignóval ellátott, oldalára fordított, és közszemlére kitett porcelán piszoár, amely a nézők megdöbbenését váltotta ki. Akárcsak a Lépcsőn lemenő akt, No.2, ezek a provokatív munkák sem a látványért készültek, hanem az elme számára jelentettek kihívást, ismertséget és kétes hírnevet szerezve Duchamp-nak.
Művészi gyökerek
Duchamp-t a kezdetektől fogva művészi pályára szánták. A francia festő és rézmetsző, Emile Nicolle unokája volt, testvérei közül a legfiatalabb, akinek a többiekhez hasonlóan természetes érzéke volt a rajzoláshoz és festéshez. Eleinte Monet-ihletésű impresszionista stílusban alkotott, és olyan tájképeket festett, mint például A blainville-i templom (1902). 1904–1905 között rövid ideig a párizsi Julian Akadémián tanult, majd az Őszi Szalon és a Függetlenek Szalonja tárlatain kezdett kiállítani bátyjaival, a festő és grafikus Jacques-kal és a szobrász Raymond-nal. Azonban ebben az időszakban művei jobbára észrevétlenek maradtak, és csak 1911-től, amikor a kubizmussal kezdett kísérletezni, fejlesztette ki egyedi, rendkívül sajátos stílusát, amely a Lépcsőn lemenő akt, No.2 című képével teljesedett ki.
Mozgás és ritmus
Duchamp Lépcsőn lemenő akt, No.2 című alkotásának kiválósága abban rejlik, hogy kora számos művészeti stílusát olvasztotta magába. Picasso sokarcú kubizmusát az olasz futuristák mozgás- és sebességvilágával ötvöző festményére hatással voltak a time-lapse fotográfia (a hosszú idő alatt felvett képeket később rövid idő alatt játsszák le), és a mozi is. Duchamp kubista stílusban bontja fel a figura mozgását legalább húsz különböző pózba, ezáltal gondosan feltérképezi térben való haladását. A vonalak statikusak, csaknem mérnökileg szerkesztettek, de egymás átfedésével ritmust adnak a kompozíciónak, amely a szemet balról jobbra vezeti, a figura haladását követve. A mozgás illúzióját tovább fokozza, hogy a figura a korábbi helyzeteiben átlátszóbbnak tűnik, mint az utána következőkben, a járás elmosódott, fokozatosan elhalványuló látszatát adva.
Kritikák kereszttüzében
A Lépcsőn lemenő akt, No.2 kétségtelenül úttörő jelentőségű munka volt, de Duchamp meglepetésére még saját kubista kortársaival is vitákat gerjesztett. Eredetileg az 1912-es Függetlenek Szalonja kiállításán akarta bemutatni, ám ott visszautasították. Duchamp bátyjaitól hallotta a hírt, akik a bírálóbizottság tagjai voltak. A festmény visszautasításának oka állítólag a címében rejlett, ami nagy betűkkel jelenik meg a kép sarkában. A zsűri így érvelt: „Egy akt soha nem megy le a lépcsőn – egy akt fekszik.” Duchamp bűne az volt, amit pályafutása folyamán sorozatosan „elkövetett”, hogy feje tetejére állította a konvenciókat, ebben az esetben a művészet legszentebb és legérzékibb témája – az akt – nemnélküli, jellegtelen, kontextusából kiszakított ábrázolásával. Duchamp nem szólt erről semmit bátyjainak, de soha nem bocsátott meg nekik.
Kiállítás és eladás
Duchamp egy kisebb jelentőségű párizsi kiállításon mutatta be festményét 1912-ben, de a következő évben szélesebb fórumra talált. 1913 februárjában a Lépcsőn lemenő akt, No.2 című képe eljutott a New York-i Modern Művészetek Nemzetközi Kiállítására. Akárcsak Párizsban, a kép nagy felzúdulást és botrányt okozott. Az amerikai közönség pusztán egy avantgárd trükkként fogta fel a festményt, egy kritikus pedig úgy jellemezte, mint „egy robbanást a zsindelygyárban.” Mások azonban felismerték a mű érdemeit, így egy San Franciscó-i műkereskedő is, aki Duchamp patrónusai, Louise és Walter Arensberg előtt csapott le a képre 300 dolláros vételáron. 1916-ban Duchamp készített egy másolatot Arensbergéknek, de addigra már festői karrierjét jórészt maga mögött tudta, sőt, az 1920-as évek közepén a művészettől is elfordult a sakk kedvéért. Ez gyakorlatilag egy pályafutás végét jelentette, mely viszonylagos rövidsége ellenére kihívást intézett kora művészi konvenciói, sőt maga a művészet meghatározása ellen is.
- Duchamp bátyja, Jacques Villon
- Sakkparti Man Ray-vel, 1957