Nagy fürdőzők

Kiállítás és kiűzetés

Az egy évvel Monet és két évvel Renoir előtt született Cézanne ahhoz a fiatal francia festőgenerációhoz tartozott, akik az 1800-as évek végén viharos gyorsasággal vették át az irányítást a művészvilág felett radikálisan új „impresszionista” festési stílusukkal. Bár velük együtt állított ki 1874-ben és 1877-ben, Cézanne sosem azonosult teljesen látásmódjukkal. Miközben ő is kereste a „természethűséget”, úgy gondolta, az impresszionizmus végtére is hibás elgondolás struktúra és valódiság nélkül, melyeket ő a művészet elengedhetetlen alkotóelemeinek tartott. Az 1870-es években, a csoport munkáját illető gúnyos fogadtatást követően, mely mélyen bántotta Cézanne-t, elhagyta Párizst, és visszatért a dél-franciaországi Aix-en-Provence-ba. Csaknem két évtizeden át magányos, jórészt ismeretlen figura maradt; csak 1895-ben, közeli barátja, Camille Pissarro bátorítására tért vissza Párizsba, ahol aztán gyűjteményes kiállítása hatalmas sikert aratott.

Cézanne fürdőzői

Ebben az időszakban, 1895-ben kezdett el Cézanne három nagy méretű, Nagy fürdőzők néven ismert festményén dolgozni. E festményeken érte el csúcspontját e témában végzett két évtizedes kutatómunkája, s remélte, velük bejuthat a Szalon évente megrendezésre kerülő kiállítására, mely eddig elutasította műveit. Több mint egy évtizeddel később, 1906-ban bekövetkezett haláláig e képeken dolgozott.

Élete során Cézanne mintegy 200 képet készített egyedül vagy csoportosan fürdőző nőkről és férfiakról, s a téma iránti szenvedélye gyermekkoráig vezet vissza. Fiatalon szeretett a közeli Arc folyóban játszani barátaival, Baptistin Baille-jal meg a jövőbeli íróval, Émile Zolával, s boldog emlékeket őrzött erről az időszakról, ám nem csupán ezek az élmények inspirálták. Cézanne mindig is nagy követője volt a régi mestereknek, különösen Tizianónak és Nicolas Poussinnek, akiknek festményein jellemzőek voltak a lengén öltözött nimfák, szüzek és érzéki istennők. Cézanne egykor a Louvre falán csodálta e műveket, s fürdőzőivel példaképei előtt tisztelgett.

Nagyszerű képzelőerő

Egy művésztől, aki annyira élvezte a természet utáni festést, mint az impresszionisták, furcsának tűnhet, hogy Cézanne elődeitől átvett helyszínekre festette fürdőzőit. Cézanne azonban egyszerűen nem festhette meg őket valós helyzetben. Ahogy később barátjának, Émile Bernard-nak írta, a téma számos problémát vetett föl, többek között azt, hogy nem voltak olyan modelljei, akik „készek lennének levetkőzni, és az általam elképzelt pózban maradni”. Ehelyett Cézanne a múltra és nagyszerű képzelőerejére hagyatkozott.

A 2,5 m széles Nagy fürdőzők című képen 14 figurát látunk, összefonódó alakokat már-már absztrakt formában. Két csoportra osztva különféle tevékenységeket végeznek, többnyire szembefordulva helyezkednek el, szerencsére mit sem sejtve a szemlélő tekintetéről. Stílusára jellemző módon Cézanne nem fókuszált csupán az alakokra, ehelyett inkább egyenlően osztotta meg figyelmét a figurák és a táj között, hogy egyik se legyen túlsúlyban. Híres volt arról, hogy ösztönösen ráérzett a vizuális harmóniára, amit itt színpalettájával ért el: a táj okkerei, kékjei és zöldjei visszaköszönnek az alakokon, egyesítve a két elemet a képen. Ahogy más munkái esetében, Cézanne itt is a régi mesterek által kedvelt piramisformát vette alapul. Ennek érdekében drámai művészi szabadsággal élt, s a fákat csaknem lehetetlen szögben festette meg, befelé hajlította őket, hogy ily módon hozza létre a piramis csúcsát. Cézanne soha nem félt eltorzítani a valóságot, e festményén is ezt tette; a képi elrendezés nagyszerűségét hangsúlyozta, és óriási leleménnyel fokozta az ember és a természet egységét.

Befejezetlen mestermű

A három Nagy fürdőzők című kép közül a Philadelphia Museum of Art tulajdonában lévő változat volt az utolsóként elkezdett festmény, mely Cézanne halálával befejezetlen maradt. Van azonban valami nagyon is jellemző e tényben. Cézanne egész életpályája során megszállottan festett fürdőzőket, s nem csupán azért tette, mert lenyűgözte a téma, hanem azért is, mert a gyakorlást fontos tanulási folyamatnak tekintette. Cézanne maximalista volt, aki egész életében ötvözni próbálta az impresszionisták természethűségét a régi mesterek szerkesztési alapelveivel. A Nagy fürdőzők sok szempontból Cézanne hajthatatlan, egész életén át tartó törekvésének elsöprő erejű példája a művészi tökéletesség elérésére.

A festmény története

A festmény Cézanne 1906-os halálakor még a műtermében volt. Később Auguste Pellerin párizsi gyűjtő tulajdonába került, aki kora egyik legnagyobb Cézanne-gyűjteményét állította össze, 1937-ben pedig a Philadelphiai Művészeti Múzeum vásárolta meg a W. P. Wilstach-alapból; azóta a múzeum egyik legismertebb műve.