Kompozíció VII

Zene és érzelem

A legfontosabb különbség Kandinszkij és az absztrakt expresszionisták, például Pollock között, hogy míg az utóbbiak saját érzelmeik vizuális megjelenítésére törekedtek, addig Kandinszkij az érzelmi tapasztalást szerette volna átadni a szemlélőnek. Az alapvető kihívást a „hogyan” jelentette, s miközben kereste a választ, a konvencionális művészet határain túl elérkezett a zene birodalmába. Kandinszkijt gyermekkorától lenyűgözte a zene lélektani hatása; a zenét nevezte a legfőbb tanárnak. Az avantgárd zeneszerzők, köztük Arnold Schönberg szimfóniáin keresztül ráébredt, hogy a zenében ott rejlik az absztrakció, és spontán nyelve képes azonnal és drámaian befolyásolni a hallgató érzelmeit. Kandinszkij hitte, hogy a szín is képes erre: „A szín megrezegteti a lelket. A szín még ismeretlen, ám valós hatalommal bír, mely az emberi test minden részére hat.” Az 1900-as évek elejétől Kandinszkij kezdte felfedezni a zene és az érzelem közötti kapcsolatot művészetében, s úgy komponálta meg festményeit, akár egy zeneszerző egy szimfóniát. A hangok és akkordok helyett Kandinszkij színeket és formákat használt, hogy egészen új és érzelemmel teli vizuális nyelvet hozzon létre.

Az absztrakció felfedezése

Az 1913-ban festett Kompozíció VII Kandinszkij tízdarabos Kompozíció-sorozatának egyik darabja. Nem csupán a zenei kapcsolat miatt választotta e címet, hanem az érzelmek miatt is, melyeket ez felkavart benne: „A kompozíció szó spirituálisan is megérintett, s életcélommá vált egy kompozíció megfestése.” E sorozat első képét 1910 körül készítette, az utolsót pedig csaknem három évtizeddel később, 1939-ben fejezte be. A képek páratlan lehetőséget kínálnak, hogy betekintést nyerjünk abba, ahogy Kandinszkij felfedezi az absztrakció világát. Az első hét festmény az I. világháborút megelőzően készült, a képek eltérő mértékben összpontosítanak a Bibliában megjelenő erőszak és a világvége témájára. A korai munkák többnyire figurálisak, és az 1911-ben festett Kompozíció IV című képen néhány elemük még mindig felismerhető, beleértve a három lándzsát tartó kozákot, az ágaskodó lovakat és egy dombtetőn elterülő, fallal körülvett várost. Ezt követően azonban a sorozat darabjai egyre absztraktabbá válnak, és a képszerű ábrázolás a Kompozíció VI esetében már eltűnik.

Gondosan megtervezett kompozíció

Kandinszkij írásai és a képről készült előzetes tanulmányai azt érzékeltetik, hogy a Kompozíció VII, a sorozat korábbi darabjaihoz hasonlóan, alapvetően bibliai történetek kollázsa, kezdve az Özönvíztől és Feltámadástól egészen az Utolsó ítéletig. Eltekintve azonban a keret bal alsó sarkában található, jól ismert hajószerű tárgytól, a téma vizuálisan nem azonosítható. Jóllehet a festményen a színek és formák első pillantásra kaotikusnak, tetszőleges elrendezésűnek tűnnek, Kandinszkij valójában alaposan megtervezte és megszerkesztette a képet, s több mint harminc vázlatot, akvarellt és olajtanulmányt készített hozzá. Az aprólékos előkészületeket követően a kész művet müncheni stúdiójában fejezte be 1913 novemberében mindössze négy nap alatt.

Örvénylő forgatag

Kandinszkij célja az volt, hogy a néző „a képen belül körbe-körbe járkáljon…, ily módon annak részévé váljon”, s valóban, a Kompozíció VII örvénylő forgatagában könnyű eltévedni. A kép ugyanis a Kompozíció-sorozat nem csupán legnagyobb, hanem legigényesebb darabja is. Kandinszkij a fekete kalligrafikus és kanyargó vonalakkal ábrázolt szűk középpontból kifelé tartó hullámvonalakkal intenzív, erős színkontrasztokat és egymásba érő, összeütköző formákat jelenít meg. Úgy érezzük, hogy a festményen egyfajta szimfónia jött létre a kompozíció hullámzó vonalaival és a színek kombinációjával, s ritmust, harmóniát és disszonanciát teremt, mely emelkedik és süllyed, ahogy a tekintet körbepásztázza a képet.

Kandinszkij egyszer azt mondta, hogy „minél ijesztőbbé válik a világ…, a művészet annál absztraktabb lesz”, s ezt nem is lehetett volna pontosabban megfogalmazni az akkori események tükrében. A Kompozíció VII épp akkor készült el, amikor Európa az I. világháború, az emberiség óriási katasztrófája felé sodródott. Kandinszkij képeit gyakran tekintik e viharos időszak előérzetének, bár az egyenlő mértékben jelen lévő harmónia és disszonancia könnyen felfogható a remény, s talán az elkövetkezendő béke ígéreteként is.

Művészi kapcsolat

Kandinszkij céljai igencsak eltértek a „gesztusfestők”, köztük Pollock és De Kooning spontán technikáitól, s munkái inkább azokéval mutattak hasonlóságot, akik az absztrakt expresszionizmus másik formáját, az úgynevezett „színmezőfestészetet” követték. Ezek a festők, mint például Mark Rothko és Barnett Newman, Kandinszkijhoz hasonlóan széles gesztusú, sík színfelületeket alkalmaztak, hogy ily módon kommunikáljanak a szemlélővel, s váltsanak ki belőle érzelmi reakciókat.