A kétségbeesett ember

Egy fiatal művész portréja

Gustave Courbet híres volt arról, hogy igen sok önarcképet festett, melyek nagy része pályája korai szakaszához fűződik. A tükör természetesen mindig kéznél volt, de az önarcképek puszta mennyisége a fiatal művész hiúságára és identitáskeresésére enged következtetni. A kétségbeesett emberrel nagyjából egy időben keletkezett Önarckép fekete kutyával (1842–44) című képén Courbet – fekete angol spánielje társaságában – romantikus, vidéki művészfigurának állítja be magát, divatos ruhában, széles karimájú kalapban, fejét öntudatos, lenéző pózba billentve.

Ismétlődő önarcképein Courbet a későbbiekben is legtöbbször valamiféle színházi szerepbe bújik. Noha A kétségbeesett emberen szignója mellett – nem tudni, hogy tévedésből vagy szándékosan – az 1841-es évszám szerepel, ennek hitelessége vitatott, mivel az általános vélekedések szerint 1843 és 1845 között festette a képet, 25 éves kora táján. A fiatal Courbet egy újabb, sajátságos lelkiállapotot tükröző, meghökkentő pózt vesz fel, de ez a tükörből visszavert, és így megfestett (ál)arc egy rendkívül erőteljes és emlékezetes képmás. Courbet-t több más képén is erőteljesen foglalkoztatta ez a pszichikai helyzet, és feltűnően hasonló beállítást alkalmazott egy másik önarcképén, A rémült emberen (1843–45 körül), ahol egy csíkos mellényes, vörös pelerines, papucsos figura készül fejest ugrani a mélységbe.

Drámai megvilágítás

Courbet remekbe szabott önarcképére, A kétségbeesett emberre sokan úgy tekintenek, mint egy kifejezésekben gazdag fej megfestésének egyfajta művészi kivitelezésére, Charles Le Brun (1619–90) francia akadémikus festő és teoretikus útmutatásai alapján. Courbet nemcsak az önarcképen ábrázolt zavart arckifejezés megválasztásával ér el szuggesztív hatást, hanem drámai megvilágítás alkalmazásával is fokozza a kifejezőerőt. Festményén élénk kontrasztokat használ, a csúcsfény a homlok közepét és jobb oldalát, valamint az orrot éri, amely pontosan szemből van megvilágítva. A művész bal alkarjának és a fejéhez emelt kezének világosabb tónusai ellentétben állnak a takarásban lévő árnyékos részekkel. A buggyos fehér ing redői hasonló fény-árnyék hatást váltanak ki. Courbet rózsaszín és vörös árnyalatokat ad az arcnak és a döbbenetet kifejező, kissé szétnyílt ajkaknak, ezzel színt és izgalmat visz kompozíciójába. Az arckifejezés annak ellenére is meghökkentő, hogy a művész nem árulja el a kétségbeesés okát.

Kifejezőerő és közvetlenség

Courbet alkotása egy jelentőségteljes pszichológiai momentumot vagy lelkiállapotot tár elénk, talán egy alkotói vagy személyes válság pillanatát. A művész tágra nyílt szemmel tekint ki a képből, hajába beletépve, csodálkozva, aggodalommal, vagy éppen démonokkal harcolva, rémülten, hallucinációtól megbabonázva. A ma is talányos festmény a kifejezőerejét jórészt Courbet kompozícióteremtő készségének köszönheti. A művész aggódó arcát keretbe foglalja vastag fehér inge és két felemelt karja, melyek egy háromszög két szárát is képezik egyszerre, a hajában szántó bal keze ujjai pedig a csúcsát alkotják. Egyes kritikusok rámutattak Rembrandt Önarckép beesett szemekkel (1630) című képével való hasonlóságra. A pontosan szemből ábrázolt Courbet egyenes tekintete ugyanazt a közvetlenséget árasztja, mint a holland mester munkája. Más vélemények szerint Jacques-Louis David A szabin nők elrablása (1796–99) című festménye lehetett hatással, melynek dinamikus jelenete a zaklatott szabinokat ábrázolja római katonák szorításában – a központi piros ruhás nőalak hasonló beállítású, mint Courbet az önarcképén.

A festmény portréknál szokatlan, fekvő formátuma jobban illik a képmáshoz, mint a hagyományos állókép. Az alkotásnak további kifejezőerőt és közvetlenséget kölcsönöz a modern fényképészetben is használt szűk képkivágás. A képen nincs semmi fölösleges elem vagy díszlet, csupán az alsókarok által keretbe foglalt drámai hatású fej. A festmény Courbet életére és filozófiájára jellemzően kihívást intéz a nézőhöz, és állásfoglalásra készteti.