Istenek ünnepe

Bacchanália

Ferrara hercege, I. Alfonso d'Este elsőként Giovanni Bellinitől rendelt festményt Alabástrom Termébe, amelyet a Velencétől délnyugatra fekvő ferrarai vár és a reneszánsz Itália legszebb helyiségének tartottak. A kép elkészülte után, 1514 novemberében a herceg 85 aranydukátot küldött fizetségként a művésznek. Bellini alkotása Priaposz történetéből ábrázol egy pogány jelenetet Ovidius Fasti (Római naptár) című versének nyomán, amelyben részeg istenek és istennők mulatozni gyűlnek össze az erdőben.

Bellini az Istenek ünnepe, vagy más néven Bacchanália című festménye beleillett Ferrara hercegének szabados ízlésvilágába. A kép azt a jelenetet állítja elénk, amikor a nimfák és szatírok társaságában ábrázolt pogány istenek szenvedélyeit már felkorbácsolta az italozás. Bacchus, a bor istene, kékruhás kisgyermek alakjában jelenik meg térdelő helyzetben, ahogy egy korsót tölt meg a nagy fahordóból.

Bőkezű adományozó

1598-ban Pietro Aldobrandini bíboros lefoglalta és Rómába vitette az Istenek ünnepét, ahol a festmény két évszázadon át fellelhető volt. 1797-ben egy Vincenzo Camuccini nevű festő szerezte meg a képet, ami a XIX. század közepéig a családja birtokában maradt, majd Algernon Percy, Northumberland 4. grófja gyűjteményébe került az Alnwick-várba. Northumberland 7. grófja 1916-ban eladta az Istenek ünnepét, ami végül egy gazdag amerikai műgyűjtő, Joseph E. Widener tulajdonába jutott. Ő 1922-től 1942-ig Philadelphiában őrizte a festményt. Widener, a washingtoni National Gallery of Art alapító adományozója 2000 képpel, köztük az Istenek ünnepével járult hozzá a művészeti galéria gyűjteményéhez.

Az olajfestés új mestere

A flamand festőkkel élénk kapcsolatokat ápoló szicíliai művész, Antonello da Messina (1430 k.–1479), aki az 1470-es évek elején érkezett Velencébe, arról vált ismertté, hogy már rendszeresen az olajfestéket alkalmazta munkáihoz. Giorgio Vasari szerint ő hozta az olajfestés „titkát” Velencébe, bár valójában a velencei Giovanni Bellini nevéhez fűződik az olajfesték használatának népszerűsítése. Ezen új közvetítőanyag révén Bellini volt talán az első itáliai festő, aki valóban egyszerre képes volt megörökíteni a színek, fények és árnyékok finomságait, és így természetesebb légkört varázsolt képeire, mint előtte bárki más.

Mulatozók csoportja

A kép előterében részeg mulatozók állnak vagy ülnek fürtökben, köztük istenek és istennők: baloldalt Silenus, az erdők istene narancssárga ruhában a szamarával, aztán Merkúr, hátát Bacchus boroshordójának döntve, a piros pelerines Jupiter a sassal, Perszephoné a combját simogató Plutóval, majd az Apollót támasztó Ceres, a földművelés istennője. A csoport jobb szélén Lotis, a nimfa látható a mértéktelen italozás hatásától elszenderedve, feje a bal kezén nyugszik. Öntudatlan állapota kiszolgáltatottá teszi Priaposz, a termékenység istene buja vágyainak, aki éppen felemeli fehér ruháját. Ezt az Ovidius által humoros-erotikus eseménynek leírt ókori történetet illusztrálja Bellini a képén. A következő pillanatban Silenus szamara felordít, mintha Priaposz sóvár szándékaira figyelmeztetne, vidámságot okozva ezzel az istenek körében. Priaposz kéretlen közeledésétől menekülve Lotis lótuszfává változik. Priaposz végül úgy áll bosszút az ordító állaton, hogy minden évben feláldoz egy szamarat.

Remekmű kapcsolat

1483-ban Giovanni Bellini a Velencei Köztársaság hivatalos festője lett, virágzó velencei műtermet irányított, ahol a jövő olyan nagy művészeit képezték, mint Giorgio Barbarelli da Castelfranco (a képen Önarckép Dávidként), ismertebb nevén Giorgione (1477/78–1510) és Tiziano (1488 k.–1576). A két fiatal művész a mesterétől tanulta a szakmai fogásokat, de mindkettő kialakította saját, rugalmasabb festői stílusát, megszabadulva a Bellini néhány munkájára jellemző szimmetrikus ábrázolási módtól.