A léghajó

Szabadon a széllel

Szinyei Merse ezekben az években jernyei birtokán él, lefoglalják a gazdasági ügyek, nem sikerül megvalósítani a nagyon várt velencei utazást. Néhány kivételtől eltekintve szinte alig fest. Több tragédia is éri, meghal édesapja, elveszíti nővérét és két lánygyermekét. A bánat meghatározó életérzésévé válik, de a Léghajó élménye kissé kibillenti a mélabúból. Megalkotja egyik legeredetibb, a hagyományoktól messze eltávolodó művét. A kép alcíme – Probster Béla búcsút int Sárosnak – nagyon is konkrét eseményre utal, és ez a szokatlan utazás teret adott a művész képzeletének. Igen ritka téma a léghajózás ábrázolása a korabeli művészetben, talán emiatt is vélte több kutató, hogy a festményt a bécsi vidámpark, a Prater ballonja ihlette. A kék égen emelkedő piros-fehér csíkos léggömb versenyre kelve a Föld vonzásával magasba röpíti az embereket, diadalmasan uralja az égboltot. A nehézségi erő felett aratott győzelem mámora, a fizikai szabadság egyúttal a gondolatok száguldásának, a művészi szabadságnak a szimbóluma. A festmény képi világa szinte gyermekien tiszta és egyszerű. A vörös takaró fölött pedánsan, fehér zsebkendővel integető miniatűr cilinderes figura tovább erősíti a nézőben a szabadság érzését.

Egyéni utakon

Szinyei Merse müncheni akadémiai éveinek végén, 1869-ben festett két otthoni élményekből táplálkozó, bravúrosan megoldott tanulmányt, a plein air festészet remekeit, A hintát és a Ruhaszárítást. Ezek a képek már egyértelműen mutatják egyedi formanyelvét. Az utóbbi kép Mosónők és Ténsúrfi címen is ismert. A nyári napfényben fürdő kertben frissen mosott ruhákat teregetnek a mosónők, az előtérben a ténsúrfi figyeli őket. A kép témája a mindent fényjelenséggé változtató tűző napfény, amelynek hatására az egységes látvány illuzórikus valóságképet mutat. Szinyei nem járt Párizsban, nem ismerte az impresszionista festőket, csak a müncheni nemzetközi kiállításon szereplő G. Courbet realista képeit és Manet egészen korai műveit láthatta. Tőlük függetlenül, ebben a művében az impresszionizmus lényegét ragadta meg.

Megelőzve a korízlést

A Jernyén töltött évek után apja és kollégái unszolására 1872-ben visszatért Münchenbe. Ekkor ismerkedett meg unokatestvére tájképfestő baráti körével, és szívesen járt velük kirándulni. A társaság tagja volt Probstner Zsófia is, akibe a festő beleszeretett, és akit később feleségül vett. Ő lett a Lila ruhás nő modellje is. Egy évvel később készítette el máig talán leghíresebb képét, a Majálist. Műterem-szomszédja, Böcklin biztatására nagy lendülettel fogott neki az évek óta érlelt téma megfestésének. Több színvázlat után megkezdte a munkát nagy vásznán, amelyen több hónapon át a műteremben dolgozott. Képe arról beszél, hogyan szabadítja fel a városból kiránduló fiatalság életkedvét a természet harmóniája, a tavasz zsongása. Az ember és a természet egyet jelent: nemcsak hangulatában, hanem a motívumok jelentőségét illetően is. A festő csak annyit mutat meg, amennyi egyetlen pillanat alatt felfogható, az emberi és a természeti elemet nem választja szét. A látvány tagolatlan egysége azonban nem jelenti azt, hogy az ember csupán a színt hordozó tényező.

Szinyei nagy gondot fordított a rajzra, alakjainak majdnem plasztikus formát adott. Az idilli állapot érzékeltetésére törekedett, ezért mélyebb lélekrajzra nem gondolhatott, de a ruhák színe, az alakok tartása és arcvonása olyan lírai érzelmeket közölnek, amelyek felfokozzák a természet okozta benyomásokat. A művész tarthatott tőle, hogy képét nem értékelik majd igazán, mert némi iróniával ezt írta róla: „Magamat is ráfestettem a képre, hason fekve, falatozva, hátat fordítva. Bevallom, azon kritikusokra gondoltam, kiknek képem nem fog tetszeni.” A ragyogó színhatású kép valóban nem érte el a megérdemelt sikert, Magyarországon és külföldön egyaránt támadták, és ettől a festő kedvét veszítve évekre abbahagyta a rendszeres munkát.