A TÉMÉRAIRE HADIHAJÓ UTOLSÓ ÚTJA A TEMZÉN (NAPNYUGTAKOR)

A gőz korszaka

Turner már 1808-ban megjelenítette a Téméraire-t A trafalgári ütközet című képén, megünnepelve Nelson zászlóshajója, a Victory mellett játszott dicső szerepét az 1805-ös csatában. Harminc év elteltével Turner megfestette hanyatlását és pusztulását, amint a híres, kiszolgált csatahajót felfelé vontatják a Temzén a londoni Rotherhithe hajóbontó üzeme felé.

Akkoriban így fogalmazta meg véleményét Turnerről John Ruskin író és műkritikus: „…nagyon világosan utal a téma és a pusztulás körülményének kapcsolatára, ahogy a hajót az egyik legmélyebb bíborvörös naplemente elé helyezi.” Érdekes módon egymásnak ellentmondó történetek keringenek a jelenet megfestésének körülményeiről. Először is a Téméraire a valóságban egyáltalán nem hasonlított a festményen ábrázolt öreg csatahajóra – nem volt már árboca vagy vitorlája sem. A jelenet szemtanúi állítják továbbá, hogy az 1839. év szeptemberének azon a napján a naplemente nem volt bíborvörös. Harmadszor az is kétséges, hogy Turner egyáltalán jelen volt-e az eseményen. A hajó maradványait valószínűleg a londoni John Beatson rakparton láthatta, bontása színhelyén.

Turner alkotói szabadságáról volt híres, így ezek a következetlenségek nem számítanak igazán. Nagy beleéléssel és odaadással festette a jelenetet, amely egy letűnt kor szimbólumát fejezi ki. A vén, fából készült vitorlás hadihajó szertartásosan vonul le a színről, helyét egy lapátkerekes vontatóhajó veszi át, a gőz korszakának és az ipari forradalomnak a hírnöke. A brit hadihajóról készült festmény hazafias érzelmeket váltott ki a közönség körében a bemutató alkalmával, ám Turner a gőzhajókat is pártolta, és a képről az is kitetszik, hogy a festő nagy várakozásokkal tekint az eljövendő modern kor elé.

Megfizethetetlen festmény

A Téméraire hadihajót először a Londoni Királyi Akadémián állították ki 1839-ben, ahol kiváló kritikákat kapott. Turner soha nem adta el az általa „Drágám”-nak becézett képet, noha érdeklődőkben nem volt hiány. 1848-ban az amerikai James Lenox 5000 fontot, majd egy biankó csekket ajánlott a festményért, ám a festő mindkettőt visszautasította. Több kedvenc festményével együtt Turner A Téméraire hadihajót is a londoni Nemzeti Galériára hagyományozta 1851-ben.

A fény és a szín mestere

Turner kompozíciója mesteri egyensúlyt teremt a látóhatár vízszintese, valamint a hajók és csónakok függőleges vonalai között. A bal oldalon látható Téméraire és a vontatóhajó irányából a jobb alsó sarok sötét bójájáig húzódó átlós dinamika mozgalmasságot kölcsönöz a jelenetnek. A sokak által a „fény festőjeként” ismert Turner a színeknek is mestere. A kék eget háromszög formába szerkeszti, amely keretbe foglalja a hajókat, és ellentétet képez a nap dinamikus tűzpirosaival, narancsszíneivel és citromsárgáival. Turnert a maga virtuozitásában láthatjuk, ahogy közvetítő eszközét, az olajfestéket nagy technikai jártassággal használja – az élénk színek sávjai az égen és a nap tükröződésében is láthatóak. Későbbi éveiben Turner jóval tovább ment, tengerábrázolásai még „impresszionistábbak” lettek, ezzel mély benyomást tett a francia impresszionista festőkre.

A kép középpontjában az új kor szimbóluma, a sötét vontatóhajó áll, koromfekete kéménye tűz- és füstgomolyagot okád magából, mintegy utánozva a nap vibráló színeit. A gőzös könnyedén siklik a Temze vizén, nyomában a hullámokat verő, fehér csontvázszerű szellemre hasonlító kiszolgált csatahajóval. A vontatóhajó tükörképe olyan élesen rajzolódik ki a vízben, hogy a tömege látszólag megkétszereződik.

Egy letűnt kor szimbóluma

Turner festői alkatához hasonlóan a Téméraire hadihajónak is megvan a maga talányossága. A vontató a folyásiránnyal szemben húzza a hajót a Temzén, így a napnak a keleti égbolton kell lennie, felkelőben. Amióta Ruskin a bíbor naplementéről szóló megjegyzését tette, a legtöbben tévesen úgy vélték, hogy alkonyati jelenetről van szó. A napszak végül is nem sokat számít. Turner briliáns módon tudta kifejezni egy új kor hajnalát, és ezzel párhuzamosan egy korszak alkonyát. Ha valakiben kétség merülne fel Turner mondanivalójának igazságtartalmával kapcsolatban, elég csak a művész egy másik festményére, a kényelmes tempójú múlt és a sebes mozgású jövő ellentétét bemutató, 1844-ben készült képére, az Eső, Gőz és Sebesség – A nagy nyugati vasútvonalra vetni pillantását. A jeleneten az új vasúti híd és a vonat csúf formája uralkodik a régi híd és a táj hervadó szépsége és békéje felett (balra). Turner képes volt a szenvedély és az energia együttes érzékeltetésére.

A festmény története

Turner minden ajánlatot visszautasított A harcos Temeraire-ért, „kedvesének” nevezte, és haláláig, 1851-ig műtermében tartotta. Festményeit a nemzetre hagyta, és a rokonaival folytatott évekig tartó jogi vita után a Turner-hagyaték 1856-ban a National Galleryhez került, kincsei között ezzel a képpel. Hírneve azóta csak nőtt: 2020 óta Turner önarcképe mögött az angol jegybank 20 fontos bankjegyén is szerepel.