A császár

Francia kapcsolat

Beckwith rajongott Európáért. New York-i műtermének sikertelen eladása után 1910-ben Olaszországba utazott, s itt élt a következő négy évben. Ellátogatott Franciaországba, ahol ideje nagy részét díszparkok és kertek szobrai tanulmányozásának szentelte, különösen a versailles-i szobrok rajzolásában és festésében (többnyire realisztikusabb stílusban, mint A császár esetében) lelte örömét.

Kis tábornok nagyban

François Frédéric Lemot (1772–1827) 1808-ban készített szobra, a Napóleon diadalmenete nem Versailles-ban állt, hanem Napóleon 1799-es hatalomátvétele után a fő rezidenciájának berendezett párizsi Tuileriák Palota Orangerie (narancskert) szárnyában. A szobor odakerülésének érdekes története van.

Napóleon múzeumfelügyelője, Vivant Denon Európában és Egyiptomban a Grande Armée hódításai nyomát követve megszámlálhatatlan mennyiségű műkincset zsákmányolt, beleértve a velencei Szent Márk tér négy hatalmas korinthoszi lovát. Egy grandiózus szobrot képzelt el a Tuileriák diadalívének tetejére: Napóleont ókori viseletben, amint diadalszekerén hajtja az olasz méneket. Amikor azonban a művet leleplezték, Napóleon dühösen tört ki: „Micsoda? Magamnak állítsak szobrot?” A szekér maradhatott, de a szobrot a kertbe száműzték.

Császári koronázási ékszerek

Lemot szobra kétféle megvilágításban ábrázolja Napóleont. Tógája egy római császáréhoz hasonlít, egyéb kiegészítői pedig azok, amelyeket az 1804. decemberi koronázása alkalmával viselt. Az arany babérkoszorú és kard Nagy Károly ősi dinasztiájának örökségét szimbolizálja, a császári jogar, tetején az arany sassal (Nagy Károly és a római császárok jelképe) uralkodói hatalmára utal. (A koronázási jelvények David, Ingres és Gérard jól ismert képein is felbukkannak.) A talapzat stilizált koronáján Napóleon „N” betűs monogramja látható.

Légies látvány

Beckwith a festményén gondosan ügyel a hagyományos kompozícióra: vertikális ábrázolású emlékművét a látóhatár (az ég vörös vonala) elé vonja, kicsit kimozdítva a kép középpontjából, a súlyos márványtömböt pedig lent tartja, így teremtve egyensúlyt a hatalmas égboltozattal.

A festmény összhatása a német romantikus festő, Caspar David Friedrich munkáit idézi, amelyeken a magányos figurák körvonalai az esti égbolton rajzolódnak ki. Valójában azonban a csatafüsttől feltorlódott felhők által félig eltakart katonák kísérteties sorának ábrázolásakor engedte igazán szabadon a fantáziáját a művész.

Amikor Beckwith A császárt festette, pontosan egy évszázad telt el azóta, hogy Napóleon serege elérte legnagyobb létszámát, mintegy 600 000 főt, röviddel az Oroszország ellen vezetett, katasztrófába torkolló 1812-es hadjáratot megelőzően, amelynek során a császári seregek kétharmada megsemmisült, megmaradt hadai pedig utóbb döntő vereséget szenvedtek Waterloonál. A festményen ábrázolt csapatok vélhetően egy teljes, 20–30 ezres létszámú, tüzérséggel és lovassággal kiegészített hadtestet képviselnek. A villám vonala Napóleon gyors hadjárataira vagy a császári jelvények római stílusú villámábrázolásaira utalhat.

Művészi kapcsolat

Az 1870-es években Beckwith párizsi szobatársa egy neves amerikai festő, John Singer Sargent volt, akivel életre szóló barátságot kötött. Mindketten Émile Carolus-Duran portréfestőnél tanultak, aki egy rövid ideig fő asszisztenseként alkalmazta Beckwitht. Carolus-Duran meglehetősen laza, szabados festési stílusa nem állt összhangban a Beckwith természetéből fakadó perfekcionizmussal, így az amerikai művész 1875-ben beiratkozott a Szépművészeti Főiskolára, ahol a vonal-, forma- és színkezelés szigorúbb szabályaira oktatták, s ezt adta tovább New York-i tanítványainak is.