Kert

Művészet a művészetért

Moore elismert művészek és kézművesek népes családjából származott, és már fiatalon kivételes alkotói képességekkel rendelkezett. Eredeti gondolkodó volt; húszas évei közepén radikális elméleteket alkotott a művészet szerepéről.

Moore úgy vélte, a művészettel szemben támasztott két fő követelmény a szépség és a dekorativitás. Saját kora festményeitől eltérően az ő képei nem tartalmaztak bibliai vagy irodalmi utalásokat, nem beszéltek el történeteket, és nem hordoztak erkölcsi üzeneteket. Alkotásai a viktoriánus költő, Swinburne szavaival élve „a szép dolgok bálványozására szorítkoztak, egyszerűen a létezésük okán.”

Klasszikus ihletforrás

Akárcsak Moore legismertebb festményén, a Kerten is jól érezhető az ókori görög művészet hatása. Moore nagy rajongója volt Pheidiász Parthenón-szobrainak, amelyek a század elején Lord Elgin közbenjárásával kerültek a British Museumba. A festő rendszeresen ellátogatott ide, hogy megtekintse őket. Lelkesen rajzolta a figurákat, s az ókori görög szobrászatban különösen a női szépség dicsőítése nyűgözte le. Kedvét lelte a szobrok ruházatának leomló vonalaiban, amelyek azt a művészi szépséget szimbolizálták, amelyet festményein próbált megjeleníteni. Akik 1869-ben ellátogattak Fitzroy Street-i műtermébe, lebegő köpenyű, tollaslabdázó modellekkel találkozhattak, miközben Moore sorban készítette vázlatait kecses mozdulataikról.

Az esztétika szempontjai

A Kerthez készített vázlatok, jegyzetek, és az eredetivel megegyező méretű, aktot ábrázoló karton tanúsága szerint Moore derékszögek, összekapcsolódó ívek és átlós vonalak rendszerét, egyfajta geometrikus ideált dolgozott ki festményéhez. Nőalakját ehhez az eszményképhez igazította; a bal karja által bezárt hegyesszöget derékszögre módosította.

Moore-nak ifjúkora óta kiváló érzéke volt a matematikához és a geometriához. Tizenévesen műszaki rajzolóként dolgozott a család egyik barátjával, később pedig több épületdekorációs munkát is elvállalt. A műszaki rajzok geometriai szabályai segítségére voltak a festményein is tükröződő rendszer kialakításában.

Igazi maximalista

Moore már kisgyermekként is a tökéletességre törekedett. Egyik életrajzírója beszámolója szerint négyéves korában „bármilyen növény levelét képes volt lemásolni, és addig ismételte a rajzokat, amíg emlékezetből is be tudta fejezni a képet.” Amikor festeni kezdett, először alapos tanulmányokat készített alakjairól, valamint az általuk viselt drapériákról, majd megalkotta az eredeti méretű kartont, melyet „ideális” esztétikai elméletei alapján dolgozott át. Ez az alapos tervezőmunka lehetővé tette, hogy gyorsan és átgondoltan fessen. Később ezt tanácsolta tanítványainak: „Ha szükséges, gondolkodjanak akár egy órát is egy ecsetvonáson, de abban a pillanatban vigyék fel a vászonra, ahogy döntésük megszületett.”

A fel nem ismert zseni

Moore nem tartotta fontosnak megmagyarázni elképzeléseit, ezért sok kortársa nem értette meg művészetét. Képeit csak kelletlenül mutatták be a Királyi Akadémia kiállításain (nem is vették fel az intézmény tagjai közé), akkor is eldugott sarkokban, vagy az 1866-ban készült ambiciózus festménye, a Szulamit esetében, elérhetetlen magasságban egy ajtó fölött. Amikor Moore 1893-ban londoni műtermében meghalt, családja és közeli barátai nehezteléssel vették tudomásul, hogy milyen kevés elismerésben részesült élete során. Halála után néhány hónappal mintegy száz festményéből és rajzából kiállítást rendeztek a londoni Grafton Gallery-ben, melyet a következőképpen harangoztak be: „tiszteletadás… annak tükrében, hogy mekkora veszteség érte az angol művészetet.”

Művészi kapcsolat

Moore az 1860-as évek közepén Londonban megismerkedett az amerikai születésű festővel, James Abbot McNeil Whistlerrel (1834–1903). Barátságuk meglepő volt, hiszen a hírhedten éles nyelvű és agresszív Whistler ellentéte volt Moore-nak. A két festő számos művészeti kérdésben hasonló nézetet vallott, többek közt abban, hogy a művészetnek önmagáért kell léteznie, nem pedig irodalmi vagy morális eszméket hordoznia.