A vihar

Viharos égbolt

A XVI. század elején Gabriele Vendramin velencei arisztokrata műpártoló egy sejtelmes hangulatú képet rendelt Giorgionétól, A vihart. Megszületését a szakértők a művész rövid életének kései szakaszára teszik, 1506 és 1509 közé. A kép két figurája miatt néha „A cigány és a hölgy” elnevezés alatt emlegetett alkotás közismertebb címét, A vihart a háttérben látható villámlás miatt kapta.

A rejtély

A mű talányosságát a téma nehéz értelmezhetősége adja. Giorgione érdeklődéssel fordult az ókori mitológia felé, de nem világos, hogy a kép ennek melyik epizódjára utal. Egyes kritikusok értelmezése szerint a jeleneten Párisz trójai herceg éppen feleségét, Oinónét és gyermekét hagyja el a görög szépség, Heléna kedvéért. A kép bal oldalán látható férfit mindenesetre azonosították már cigányként, pásztorként és katonaként is. Az is lehetséges, hogy a kép egy fiatal anyát ábrázol, akit kiutasítottak a városból, és útközben találkozott egy barátságos vándorral. Mások a férfiban az állhatatosság, a nőben a könyörületesség szimbólumát vélik felfedezni. Alternatív magyarázatként az is felmerül, hogy Giorgione nem illusztrál semmilyen meghatározott írásos szöveget.

Tájkép a középpontban

Giorgione A vihar című alkotása a korabeli itáliai festészet egyik izgalmas kiindulópontját jelenti. A táj most foglal el elsőként központi szerepet a képen, a két oldalt látható figura elhelyezkedése furcsán periférikus. A természet uralkodó színei, a zöldek és a kékek tompítottabbak ugyan, de megtartják melegségüket és harmóniájukat. Giorgione kihasználja az olajfesték nyújtotta lehetőségeket a lombozatok részleteinek és mélységének bemutatásánál. A művész alkalmazza továbbá a sfumato elnevezésű, fátyolos hatást teremtő festészeti technikát – szinte bizonyosan a nagy reneszánsz mester, Leonardo da Vinci hatására –, amelyben a színek finom árnyalatai az emberi test puhább és lekerekítettebb kontúrjait eredményezik.

Feloldatlan feszültség

A vihar két alakot ábrázol egy viharos tájban. Mivel a kép jelentésére senki nem tud határozott magyarázatot adni, különös feszültség járja át az alkotást: a központi elhelyezkedésű borús égboltozat, valamint a lándzsát tartó, korhű ruhát viselő férfi és a szinte teljesen meztelen, kisgyermekét szoptató nő közötti titokzatos kapcsolat sejtelmes hatást kölcsönöz a jelenetnek. Röntgenvizsgálatok kimutatták, hogy a vászon bal oldalán, ahol most a férfi áll, eredetileg egy fürdőző nő volt látható. A rétegek alatt megbújó figura jelenléte arra enged következtetni, hogy Giorgione az alkotás valamelyik fázisában megváltoztatta elképzelését a kompozícióval kapcsolatban. Az sem elképzelhetetlen, hogy a festés során komponálta a képét.

Négyszáz évvel a festmény megszületése után a képen látható jelenet mindmáig ellenáll az értelmezésére irányuló kísérleteknek, noha számos tudományos teória látott napvilágot ezzel kapcsolatban. Túl modern magyarázatnak tűnhet egy XVI. század elején készült mű esetében, de Giorgione talán ködösíteni akart, feladni egy megfejthetetlen rejtvényt a nézőnek. Mivel egyik magyarázat sem illik teljesen a képre, nem marad más hátra, mint élvezni a költői hangulatot, amelyet a művész finom ecsetvonásaival teremtett.

Művészi kapcsolat

Giorgione számos munkáját tanítványai fejezték be, köztük valószínűleg a legendás Tiziano (1488 k.–1576) és Sebastiano del Piombo (1485 k.–1547). A római szerelemistennőről készült érzéki tanulmánya, az Alvó Vénusz (1509 k., a képen), jól illusztrálja Giorgione ábrázolásmódjának jellegzetes vonásait, az emberi test puha, lekerekített kontúrjait, valamint a selyemanyagok árnyékolását és finom gyűrődéseinek élethű megjelenítését. Úgy tartják, Tiziano fejezhette be a képet a fekvő akt mögötti háttér megfestésével. Tiziano mellett számos, kisebb jelentőségű itáliai festő – Giorgioneschi néven emlegetik őket – követte Giorgione poétikus stílusát a XVI. század elején. A következő évszázadban alkotó francia tájképfestő, Nicolas Poussin (1594–1665) munkásságára nagy hatást gyakorolt a reneszánsz történetének egyik legnagyobb művésze.

A festmény története

A Vendramin család után A vihar évszázadokon át velencei magángyűjteményekben volt. A 19. században a sok külföldi látogatót vonzó Manfrin-galériában függött, és Lord Byron egyik levelében az ott látott legkedvesebb képeként emelte ki. Ezután a Giovanelli hercegeké lett, majd 1932-ben az olasz állam megvásárolta a velencei Gallerie dell'Accademia számára, ahol ma is a reneszánsz festészet egyik nagy rejtélyeként látható.