Hó New Yorkban

Metropolisz

New York a XX. század fordulóján a világ legmodernebb és legizgalmasabb városa volt, amely nemcsak az Egyesült Államokból, hanem Európából is vonzotta a bevándorlókat. 1898-ban öt kerület (Bronx, Brooklyn, Manhattan, Queens és Staten Island) egyesülésével létrejött New York City, ahol a városrészeket újonnan létesített úthálózat kötötte össze. Bár nem volt többé az ország közigazgatási fővárosa, mégis az Egyesült Államok legnagyobb városának, valamint az üzleti, ipari, média- és kulturális központjának számított. Nagyszabású építkezési programot indítottak el, hogy lépést tudjanak tartani a népesség növekedésével, amely 1900-ra elérte a 3,4 milliót, és 128 százalékkal haladta meg az 1890-es népességszámot. A nyugati terjeszkedés befejeződött, és minden szem e csodálatos, keleti parti metropoliszra szegeződött.

New York Párizson keresztül

Henri 1900-ban költözött New Yorkba feleségével, Lindával. Philadelphiaiak voltak, de az 1898–1900 közötti időszakot Franciaországban töltötték egy hosszúra nyúlt nászúton. Henri 1899-ben festette Hó című képét, egy havas párizsi utcajelenetet, amelynek borongós, szürke tónusait a hólepte tetők látványa élénkíti fel. Nagy örömére a francia állam megvásárolta az alkotást, ami ma a Musée d'Orsay-ban látható.

A fiatal pár egy folyópartra néző East Side-i lakásba költözött, az 58. utca 512-be, ahonnan Robert lefestette az óriási emelődarukat és raktárépületeket, a város lüktető iparának szimbólumait.

Emberi tényező

Henrit kétségtelenül a Hó sikeres eladása inspirálta 1902 elején arra, hogy téli New York-i utcaképek festésébe kezdjen. A március elején készült Hó New Yorkban című festménye helyszíne a Nyugati 55. utca, három háztömbnyire saját lakásától. A kép tájolása délkeleti irányú, az Ötödik sugárúti kereszteződés irányába néz. A mindössze egyetlen lámpával megvilágított, barna kőházakkal szegélyezett utcán emberek és fogatok haladnak a latyakos keréknyomokban. Mögöttük tornyosulnak az első felhőkarcolók, Manhattan látképének későbbi meghatározói.

Az utcaszinten, egypontos perspektívával (az összes vonal egy pontban fut össze a horizonton) ábrázolt festmény elsősorban a képen látható emberekről szól, nem pedig a távoli épületekről. Henri szándékosan szór szét néhány szembeötlő vörös foltot a kompozíció előterében, hogy tekintetünket idevonzza, és alacsonyan tartsa. Az utca két szélének lépcsőit és az időjárással dacoló embereket is hasonlóan rövid és gyors ecsetvonásokkal viszi fel, a részletek további tanulmányozására ösztönözve a nézőt. Ezzel ellentétben a felhőkarcolók csak elmosódott, homályos sziluettként derengenek, felsőbb emeleteik kiúsznak a vászonról, és egy meredek kanyon falára emlékeztetnek. A méretaránybeli eltérés – az emberi léptéktől a monumentálisig – az otthonos régi kőházak és a lélegzetelállító, de személytelen felhőkarcolók világa közötti szakadékot tükrözi.

A festmény több stílus keveréke. A lendületes ecsetkezelés és a visszafogott színharmóniák az impresszionizmust idézik, amely Henri párizsi tanulóéveinek és későbbi franciaországi utazásainak az öröksége. Sötét, borongós színei Manet és Velázquez iránti tiszteletét jelzik, míg a levegő finom, fátyolszerű megjelenítése James McNeill Whistlerre és vékonyan festett londoni noktürnjeire utal.

Alig készült el Henri a Hó New Yorkban című képével, máris bemutatta április 1-jén nyílt önálló kiállításán a Macbeth Galériában, s még ugyanabban az évben megvásárolta egy magángyűjtő. Azonban nem sok sikert ért el tájképeivel, ezért 1902 végétől a portréábrázolásokra tért át, és később alig festett tájképet.

Művészi kapcsolat

Henri központi alakja volt egy kötetlen művészi csoportosulásnak. Tagjai William Glackens, George Luks, Everett Shinn és John French Sloan. Kezdetben Philadelphiában dolgoztak lapillusztrátorként, majd követték Henrit New Yorkba. Később az Ashcan iskola nevet ragasztották rájuk, mivel még a kidobott szemétben is meg tudták látni a szépséget (ashcan = szemetesvödör). „Mindennek megvan a szépsége, ha szépnek tűnik a szemünkben” – hangoztatta Henri. 1908 februárjában ő szervezte meg a „Nyolcak” kiállítását, amelyen az öt Ashcan művész mellett három realista festő, Arthur B. Davies, Ernest Lawson és Maurice Prendergast munkáit mutatták be. A rendezvényt a New York-i Macbeth Galériában nyitották meg, majd a kiállítás anyaga körútra indult Amerikában, és mindenhol kitüntetett figyelemben részesült.