A Medúza tutaja

Közelebbről

A hatalmas vászon testekből épített piramisként szerveződik. Alul, félig a vízben, a halottak és haldoklók fekszenek: egy apa üres tekintettel tartja térdén fia holttestét, egy test pedig lecsúszik a tutajról a tengerbe. Innen az alakok egyre reménykedőbb átlóban emelkednek, egészen a társai által feltartott férfiig, aki egy kendőt lenget a horizonton látható apró hajó, az alig kivehető Argus felé. A szél az ellenkező irányba feszíti a rögtönzött vitorlát, elsodorva a tutajt a mentőhajótól, így a kimenetel még bizonytalan.

Géricault a testeket erőteljesnek és izmosnak festette, mint a klasszikus művészet hőseit, nem pedig éhező, lesoványodott túlélőknek, így a jelenet a történelmi festészet nagyszerűségét kapja. Barátja, Eugène Delacroix, akkor még fiatal növendék, ült modellt az előtérben arccal lefelé fekvő alakhoz. A sötét, kontrasztos megvilágítás Caravaggiót és Michelangelót idézi. Géricault sok bitument használt, egy barna festéket, amely sosem szárad meg rendesen, ezért a vászon egyes részei az elmúlt két évszázad során besötétedtek és megrepedeztek.

A festmény története

1816 júliusában a Szenegálba telepeseket és tisztviselőket szállító Méduse francia fregatt zátonyra futott Nyugat-Afrika partjainál. Kapitánya, Hugues Duroy de Chaumareys hazatért emigráns volt, aki húsz éve alig járt tengeren, és posztját a restaurált monarchiának köszönhette. A mentőcsónakokban nem volt elég hely, ezért mintegy 150 embert egy sebtében összeácsolt tutajra tettek, amelyet a csónakok hamarosan elvágtak maguktól. A tizenhárom napos sodródás alatt a tutajon lázadás, gyilkosság, éhezés és kannibalizmus történt; amikor az Argus brigg rájuk talált, már csak tizenöten éltek, és közülük is többen hamarosan meghaltak.

Két túlélő, Henri Savigny sebész és Alexandre Corréard mérnök 1817-ben kiadta a katasztrófa leírását. A könyv szenzációt és politikai botrányt keltett, mert leleplezte a királyhoz való hűségük miatt kinevezett tisztviselők alkalmatlanságát. A 27 éves Géricault elolvasta, és elhatározta, hogy monumentális méretben festi meg a témát. Leborotválta a haját, egy nagy műterembe zárkózott a Beaujon kórház közelében, interjút készített Savignyvel és Corréard-ral, akik modellt is álltak neki, és a hajó ácsával, egy másik túlélővel makettet építtetett a tutajról. A kórházban tanulmányozta a betegeket és haldoklókat, levágott végtagokat vitt a műterembe, és számos vázlatában lázadást és kannibalizmust is kipróbált, mielőtt a remény pillanatát választotta.

Az 1819-es Szalonon a kép csak „Hajótörés jelenete” címmel szerepelt, de mindenki tudta, mit ábrázol. A kritikusok megosztottak voltak, és az állam nem vásárolta meg. Géricault 1820-ban Londonba vitte, ahol az Egyptian Hallban mintegy 40 000 fizető látogató tekintette meg. A festő 1824 januárjában bekövetkezett korai halála után a királyi múzeumok igazgatója, Forbin gróf a műterem árverésén megvásárolta a Louvre számára. Azóta is ott van, és a francia romantika egyik alapképe lett, amelyet Delacroix, később Courbet és számos modern művész is csodált.