Lóvásár

Lóerő

A több mint öt méter széles, 2/3-os életnagyságú festmény egy hatalmas méretű tanulmány a Párizs 13. kerületében, a Boulevard de l'Hôpitalon (a város délkeleti részén) tartott lóvásárokról. A mű elkészítése 18 hónapig tartott. Bonheurt, az állhatatos állatképfestőt Théodore Géricault (1791–1824) lovas tanulmányai és a Parthenón frízének lószobrai inspirálták. Bonheur 1849-től vett részt a lóvásárokon, továbbá vázlatokat készített a Párizsi Omnibusz Társaság lovairól, és tanulmányokon örökítette meg a fasorok szegélyezte sugárutat is. A kép hátterében feltűnik a közeli kórház, a Pitié-Salpêtrière kápolnájának kupolája. (Eredetileg a háttér meglehetősen vázlatos formában létezett, ezért a művésznő 1855-ben átdolgozta.)

Bonheur erőssége az állatok lélegzetelállítóan realisztikus ábrázolása; képes érzékeltetni azt az izgalmas pillanatot, amikor az emberek erejüket megfeszítve próbálják megzabolázni az erőtől duzzadó munkalovakat, amelyek vadul rázzák kusza sörényüket, patáikkal hevesen dobogva felverik a port, szemük ádázul forog, oldaluk izzadtan fénylik. A jelenet szereplőinek ívben való elrendezése körbevezeti szemünket a nyüzsgő csoporton, míg a kép jobb oldalának szemlélődői a repoussoir szerepét töltik be (visszavezetik tekintetünket a kompozícióra). A jobbról érkező napfény szoborszerű domborműként emeli ki a lovak alakját a puha lombkoronák hátteréből.

Mestermű a műkincspiacon

Noha a Szántás Nivernais-ban című ökörfogat-tanulmányával aranyérmet nyert az 1848-as Szalonon, a Lóvásár bemutatása idején Bonheur neve még ismeretlen volt Franciaország határain túl.

A festőnő először szülővárosa, Bordeaux számára kínálta fel az alkotást 12 000 frankért, ám azzal utasították el, hogy az ár túl magas egy női művész munkájáért. Bonheur korában csak a férfi festőket vették komolyan.

Ekkor bukkant fel egy londoni székhelyű belga műkereskedő, Ernest Gambart, aki a francia művészet külföldi népszerűsítője volt, és 40 000 frankot fizetett az alkotásért, amelyet a következő évben megrendezendő angliai kiállítása legfőbb darabjának szánt. Bonheur elégedett volt az árral (melyet társa, Nathalie Micas alkudott ki), és Gambart-ra ruházta a mű reprodukciós jogait. Ebből a célból előállt egy ¼-es méretarányú másolattal (amit Micas festett), és elküldte a híres angol állatképfestő, Sir Edwin Landseer fivérének, Thomas Landseernek, hogy metszetet készítsen belőle.

Gambart húzása

Gambart ekkor rávette Bonheurt, hogy vegyen részt képe angliai bemutatókörútján. Az alkotás nagy tömegeket vonzott Londonban – az emberek fejenként 1 shilling belépődíjat fizettek, hogy láthassák –, majd a festményt átszállították a Buckingham Palotába, hogy Viktória királynő is megtekinthesse, aki utána gratulált a művésznőnek.

A babérokat mindazonáltal Bonheur aratta le. A mindössze 152 cm magas festőnő lenyűgözte a közönséget, amely alig akarta elhinni, hogy ez a kolosszális méretű kép a toporzékoló és horkantó lovakról egy nő munkája. Az Illustrated London News elkeresztelte a „női Landseer”-nek, a Daily News pedig a rusztikus jelenetek legnagyobb francia festőjének nevezte, aki talán a világon is a legjobb.

Óceánon túli sikerek

A hírverés ellenére Gambart nem talált angol vevőt a festményre. Híre azonban átkelt az óceánon, és 1857-ben 30 ezer frankért megvásárolta a New Jersey-i William P. Wright. A képet a Stevens és Williams Galéria mutatta be az év októberében New Yorkban, később pedig országjáró körútra indult.

1870-ben Wright eladta a festményt egy Alexander T. Stewart nevű gazdag kereskedőnek, aki Ötödik sugárúti villája magángalériájában akasztotta ki Ernest Meissonier Friedland (1807) című képe mellé. Amikor Stewart gyűjteménye árverésre került 1886-ban, az alkotást a híres hajómágnás örököse, Cornelius Vanderbilt II. szerezte meg 53 ezer dollár körüli áron. Akkorra Bonheur már kultikus figurának számított az Egyesült Államokban, ahol a gyermekek az ő képmására készített babákkal játszottak. Vanderbilt rá jellemző karitatív gesztusként a Metropolitan Museum of Artnak ajándékozta a festményt, amely ma is ott tekinthető meg.