Vizeskancsó és hegedű

Megfesteni a teret

Braque és Picasso szoros barátságuk idején közösen dolgoztak, és kísérleteztek új stílusuk, a kubizmus lehetőségeivel. Amíg Picasso az afrikai művészetekből merített inspirációt (akkoriban Párizst elárasztották a francia gyarmatokról származó afrikai műtárgyak), Braque-ot az 1907-es Őszi Szalon posztumusz Cézanne-kiállításának tájképei nyűgözték le. Megfigyelte, hogyan egyszerűsítette le Cézanne a tömegeket alapvető geometriai formákra, és hogyan tette ugyanolyan fontossá a tárgyak közötti tereket, mint magukat a tárgyakat.

Braque célja is ez volt: a tárgyak közötti tér megfestésével próbálkozott; minden szögből meg akarta mutatni ezek egymás közti viszonyát, s az egészet átvinni a vászon kétdimenziós felületére. Ennek érdekében a tárgyakat elemekre kellett bontania. A hegedűt például itt darabjaiban látjuk – néhány részt, mint az f-lyukat, elölről, másokat, így a csigát, oldalról. A vizeskancsóról hasonlóképpen felülnézeti és oldalnézeti képet kapunk.

Braque és Picasso analitikus időszakából származó csendéletei zavarba ejthetik az avatatlan szemlélőt. A festmény tárgya egymásba fonódó, vibráló síkok kusza mátrixává darabolódik, amelyen szemünk nyugtalanul kutat egy fókuszpont után, hiába. A perspektíva hiányzik vagy minimális, a tárgyakat szimbólumokon vagy ikonokon – húrok, palacknyak, kancsófül, női mell – keresztül látni. Ezek mind egy rácsozatban sorakoznak, vagy rézsútos, egymást átfedő formák által létrejött térmezőben látszanak, ahol a játékos árnyékolás miatt nehéz megkülönböztetni egymástól a tereket és a téridomokat. Braque világossá tette, hogy nem célja a képi hasonlóság elérése, ehelyett a következőket vallotta: „Újfajta szépséget akarok teremteni, szépséget, amely térfogatban, vonalban, tömegben és súlyban jelenik meg előttem, és ezen a szépségen keresztül kívánom átadni a tárgyról alkotott benyomásaimat.”

A szín leértékelése

Érdekes módon Braque nem sorolta a színt az „újfajta szépséghez”. Részben Cézanne visszafogott palettájától inspirálva, drámaian visszaszorította saját színhasználatát – gyakran csak két árnyalatra, például okkerre és zöldre szorítkozott –, hogy a szín ne vonja el a figyelmet az általa a festmény kritikus pontjának tartott formális szerkezetről. (A formának a szín feletti elsőbbsége jelentette az egyik nagy változást a fauvizmushoz képest, amit Picasso így magyarázott: „A szín abban az értelemben játszik szerepet, hogy segít ábrázolni a térfogatot.”)

A szög

A Vizeskancsó és hegedű egyik legtöbbet vitatott eleme a falból kiálló szög a kép felső részén, amely hagyományos módon, illuzórikusan van megfestve, csakúgy, mint a közvetlenül alatta elhelyezkedő plakát behajtott sarka. Braque hasonló trükköt alkalmaz egy korábbi festményén, a Hegedű és palettán (1909), miközben érdekes játékot űz a nézővel: árnyékolásával nemcsak hogy élvezettel vetíti elénk a szög kettős nézetét (à la kubizmus), hanem mintha azt is kérdezné: a szög „valódibb” vagy a hegedű?

Művészi kapcsolat

Guillaume Apollinaire francia költő és művészeti író először 1907 végén vitte el Braque-ot Picasso (a képen) műtermébe. Braque döbbenten tekintett Picasso stílusteremtő képe, Az avignoni kisasszonyok öt prostituáltjának eltorzított testére és arcára, azt kifogásolván, hogy a spanyol megpróbálja arra kényszeríteni az embereket, hogy „kötelet egyenek és kerozint igyanak.” Mindazonáltal ő is csatlakozott a témához, és 1908-ban elkészítette saját verzióját, a Nagy álló aktot, amelyen a női alak hasonlóképpen, bár nem annyira erőszakosan eltorzított. 1909-től Braque és Picasso nagy figyelemmel kísérte egymás munkáit, amelyek 1911 augusztusára annyira egyformává váltak, hogy alig lehetett őket megkülönböztetni egymástól.

A festmény története

A Hegedű és kancsó Raoul La Roche svájci bankáré volt, aki Párizsban élt, és a kubista festészet egyik legkiválóbb gyűjteményét hozta létre Braque, Picasso, Léger és Gris műveiből, sokukat Kahnweiler elkobzott készletének kényszerárverésein vásárolva az első világháború után. La Roche gyűjteménye nagy részét 1952-ben és a következő években a Bázeli Művészeti Múzeumnak ajándékozta, és a múzeum kubista termei ma is az ő ajándéka köré épülnek.