Ünnepnap a milánói Trivulzio szeretetotthonban

Fény, szín és igazság

Angelo Morbelli divizionista volt, egy észak-olasz festőcsoport tagja. A divizionisták egy forradalmian új technikát fejlesztettek ki az 1880–1890-es években. E művészek a fény és árnyék tudományos eszközökkel való ábrázolására törekedtek, hogy a valóság egy tisztább, „igazabb”, ám érzelmileg mégis hatásos megörökítését érjék el. A divizionisták meghatározó alakjai közé tartozott Emilio Longoni, Giuseppe Pellizza, Gaetano Previati és Giovanni Segantini.

Az impresszionistákhoz hasonlóan a divizionistákat is Michel-Eugène Chevreul francia kémikus (aki 1855-ben tette közzé piros-sárga-kék színkerekét) színelmélete inspirálta, továbbá ismerték Ogden Rood amerikai fizikus a színek fénytanával foglalkozó munkáját, a Modern kromatikát (1879) is. A pigmentek palettán történő keverése helyett a divizionisták tiszta színek számtalan különálló pontját és vonalát vitték fel a vászonra közvetlenül a tégelyből, hogy megőrizzék a festék ragyogó hatását. Rood elméletének alapötlete az volt, hogy a színeket optikailag a nézők szeme „keverje össze”.

A maximalista festő

A divizionista festés kínosan lassú folyamat volt, Morbelli pedig egy furcsa eszköz használatával próbálta ezt lerövidíteni: fésűszerű ecsettel gereblyézte el a festéket a vásznain. A művész ugyanakkor megszállottan ügyelt anyagai minőségére és tartósságára. Kezdetben saját készítésű alapozásokkal, olajokkal, pigmentekkel és lakkokkal kísérletezett, végül a híres francia márka, a Lefranc jó minőségű és megbízható termékei mellett állapodott meg (Lefranc találmánya volt 1859-ből a praktikus, lecsavarható kupakos festékestubus).

Korai munkáin, a minél jobb színhatás elérése érdekében Morbelli egy vékony réteg ólomfehér vagy cinkfehér alapozást alkalmazott, amellyel tökéletesen sima felületet ért el, megtartva a vászon szövetét. Magabiztossága növekedésével később színes alapozókat kezdett használni, amelyek jobban harmonizáltak a kívánt tónusárnyalattal. Az alapozást követően lesimította a kép felületét az előzetes vázlattervekhez.

Kor és veszteség

1883-ban Morbelli egy hat képből álló festménycikluson kezdett dolgozni Az időskor költeménye címmel. A sorozathoz többször visszatért, végül sikerült időben befejeznie, hogy bemutathassa az 1903-as Velencei Biennálén. Mind a hat jelenet helyszíne a milánói Pio Albergo Trivulzio nevű szeretetotthon, közös témája az idősek és elesettek megörökítése.

Miközben Morbelli nyilvánvaló érdeklődéssel tanulmányozta a Pio barlangszerű helyiségeinek fényeffektusait, őszinte megértéssel fordult Olaszország alsó néposztályai, és különösen az öregek felé, akik magukra maradtak a Risorgimento, az olasz egység létrehozására irányuló mozgalom során, amely 1871 táján fejeződött be, ám társadalmi és gazdasági felfordulást hagyott örökül.

A hat vászon némelyikén – például az Emlékszem, amikor kislány voltam (1903) címűn – nagyon sok a szereplő, de az Ünnepnap a milánói Trivulzio szeretetotthonban csak négy bentlakót ábrázol egymástól távol egy hatalmas teremben. Karácsony van, és ezeknek az embereknek vagy nincs családjuk, vagy egyszerűen elfeledkeztek róluk. Mivel már nincs mit várniuk az élettől, ezt a napot is úgy töltik, mint a többit: fizikai és lelki elszigeteltségben, a múltba révedve.

Morbelli két technikát egyesít a vásznán: a beteges sárga fényben fürdő falakat és ablakokat széles ecsetvonásokkal ábrázolja, az embereket és a bútorokat pedig divizionista stílusban festi meg, tiszta színek finom alkalmazásával (a pad tetejének erezetén végigvonuló festékvonalak a rézsútos perspektívát erősítik).

A kép bal szélén egy jól öltözött férfi kabátjával, kalapjával és sétabotjával indulásra készen áll, de úgy látszik, rokonai elfelejtettek érte jönni. A terem hátsó fala előtt előrehajoló alak magában imádkozik vagy szomorkodik egy éppen eltávozott társa miatt, esetleg egyszerűen csak magába zárkózik. Jobbra egy öregember kimerülten roskad a padra, feje a zsebkendőjén nyugszik. Morbelli kerüli az érzelgős szentimentalizmust, és ezt részben figurái aprólékos részletgazdagságú kidolgozásával éri el, ezzel megőrizve emberi méltóságukat.

1903-ban Morbelli A magukra hagyottak karácsonya című képén visszatért a fenti témához. Ezen a technikailag tökéletes munkáján a napfény erős sugarai a padsort szemléletes, sötét és világos sávokra osztják, amelyek az élet és halál szimbólumaként szolgálnak.