Narcissus metamorfózisa

Mitikus forrás

Első ránézésre a festmény egy római mítoszt ábrázol Ovidius Átváltozások című műve alapján. Narcissus, a megkapóan szép, ám büszke ifjú mindenkit elüldöz magától, aki közeledni próbál hozzá. Ekhó nimfa beleszeret a fiatalemberbe, és amikor az durván visszautasítja, belepusztul a vágyakozásba, s csak a hangja marad utána. Az istenek büntetésképpen arra ítélik Narcissust, hogy saját tükörképét imádja, s mivel nem tud elszakadni szépsége bámulásától, őt is elemészti a bánat, holtteste helyén nárciszok bújnak ki a földből.

Óda egy festményhez

Dalí egy verset írt a kép mellé, amelyet a nézők számára felvettek és visszajátszottak. A vers mellé néhány hasznos megjegyzés is társult. Dalí elmondja például, hogy az alapötlet akkor merült föl benne, amikor meghallotta néhány halász beszélgetését a spanyol tengerparton, ahol feleségével, Galával lakott. Az egyik halász megkérdezte: „Mi a baja annak a fickónak [Dalínak], hogy egész nap a tükrében nézegeti magát?” A másik így válaszolt: „Ha igazán tudni akarod, virághagyma van a fejében.” Dalí ezután elmagyarázza, hogy ez a katalán kifejezés pontosan egybevág a komplexus pszichoanalitikai fogalmával. Ha valakinek virághagyma van a fejében, az bármikor kivirágozhat – nárcisszá!

Dupla tükörkép

A meleg színekkel festett bal oldali előtérben Narcissus lágy kontúrokkal ábrázolt kísérteties figurája már belefeledkezett tükörképe nézésébe, a balján elhelyezkedő, hideg kékeszöld árnyalatú faragott mészkőszobor visszatükrözi alakját. A repedezett, halott kő a pusztulást jelképezi, amelyből új élet támad: egy tojásból kikelt nárcisz. Ám a halál már újra közeleg (siető hangyák formájában), az élet végtelen körforgására utalva.

Eközben a háttérben meztelen emberek gyülekeznek – akiket Dalí a versében „heteroszexuális csoportnak” nevezett –, ellenpontját képezve a hermafrodita, magában elmerülő Narcissusnak (alakját a vörös talapzaton álló szobor is visszaidézi). A csoport talán a büszke Narcissus által kikosarazott szerelmeseket képviseli.

Szeretnénk tudni pontosan, vajon miért festette Dalí ezt a képet, és mit jelentett számára. A válasz részben Sigmund Freud szellemi örökségére vezethető vissza.

Kapcsolat Freuddal

Dalí madridi kollégiumi évei óta csodálója volt Freudnak, és az Álomfejtés (1900) című műve elolvasása után álomelemeket megtestesítő vizuális szimbólumokat vett fel művészi repertoárjába. Dalí megalkotta „paranoia-kritikai” módszerét azokra a folyamatokra, ahol az agy kapcsolatokat teremt olyan képekkel, amelyek között nincs racionális összefüggés. Ez röviden azt jelenti, hogy amikor egy Dalí-festményt nézünk, és megpróbáljuk értelmezni, tudatalattink illeszti össze az elemeket, nagyjából úgy, ahogy Freud értelmezte az álmokat.

A számos komplex motívum közül, amely Freudot ehhez a képhez kapcsolja, a nárcizmus az egyik ilyen fogalom. Freud szerint az önimádat egy természetes szakaszt jelent az egészséges, önzetlen szexuális identitás felé vezető úton, problémát csak akkor okoz a fejlődésben, ha valaki teljesen elmerül benne.

Gala

Dalí a versében Galát idézi fel, akit 1929-ben ismert meg és 1934-ben vett feleségül. Gala a művész múzsája volt, állandó ihletforrása, és az 1930-as évek közepétől Dalí elkezdte festményeit a saját szignója mellett Galáéval is ellátni. Az emelkedett hangú költemény így zárul:

Amikor a rügy kipattan,

virág lesz belőle, az új Narcissus, Gala – az én nárciszom.

Míg a fenti sorok kedves tiszteletadásnak tűnnek a felesége iránt, aki megmentette végzetétől, az sem kevésbé valószínű – a művész legendás nárcizmusából kiindulva –, hogy továbbra is saját magát imádta, de ezt az érzést kivetítette Galára. A válasz képzeletünkre van bízva.