A talizmán

Gauguin, a forrás

Az 1880-as évek végén Gauguin és követői, köztük Emile Bernard, Emile Schuffenecker és Charles Laval a nyugalmáért és ősi kelta bájáért kedvelt bretagne-i Pont-Avenben létrehoztak egy vidéki festőtelepet, ahol az általuk szintetizmusnak nevezett stílusban kezdtek dolgozni. Cézanne úttörő példájából merítve síkszerű perspektívák, tiszta színek és leegyszerűsített, erős kontúrú formák alkalmazása révén feltűnően puritán és kifejező tájképeket alkottak, melyek közül több is helyi parasztokat örökített meg breton viseletben.

Kinyilatkoztatás az erdőben

A párizsi Julian Akadémiára járó Sérusier az egyik tanítási szünetben érkezett először Pont-Avenbe és ismerkedett meg Gauguinnel. Sérusier látogatásának a vége felé Gauguin sétálni vitte az Aven folyó melletti Bois d'Amour erdőbe, ahol kifejtette nézeteit a művészetről, majd tanácsokat adott a fiatal művésznek e gyorsan felskiccelt tájkép kapcsán. Amikor Sérusier visszatért a Julianba, bemutatta a vázlatot osztálytársainak, többek között Pierre Bonnard-nak, Maurice Denis-nek, Gabriel Ibels-nek és Paul Ransonnak. Denis később így emlékezett vissza erre: „Egy szivarosdoboz fedele, amin egy tájkép bontakozik ki, mindenféle formától mentesen, szintetista módon felépítve, lila, karmazsin, veronai zöld és más színfoltokkal tarkítva, közvetlenül a festékes tubusból felkenve… »Hogy néz ki ez a fa? – kérdezte tőle Gauguin… – Élénkzöld, ugye? Vegyen tehát egy kis zöldet, a legjobbat, ami a palettáján van. És ez az árnyék valójában kék, nemde? Ne féljen – fesse olyan kékre, amilyenre csak tudja.«”

Sérusier barátai úgy tekintettek erre a festményre, mint valami mágikus ikonra vagy amulettre, A talizmánra, ahogy elkeresztelték a mozgalom első alkotását.

Egy másik valóság

Mi volt annyira forradalmi A talizmánban? A Julian növendékeit konzervatív, akadémiai szellemben képezték, alig volt közülük olyan, aki impresszionista festményt látott volna. Elképedve tekintettek a folyóparti vázlatra. A képnek nem volt fókusza, a vonalakat takarták a lapos, szögletes ecsettel felvitt színek. És milyen színek! Sárga fák… egy karmazsinvörös ösvényt szegélyező mályvaszínű bükkfatörzsek… az egyetlen „valóságos” objektum a kis malomépület volt.

A kép egy újfajta valóságot ábrázolt. A talizmán egy addig soha nem látott szabadságot kínált, eltávolodást a szolgai másolástól. A festészet most már sokkal inkább a vászonról szólt – a kifejező jegyekről, a díszítő hatásokról –, semmint a látvány tartalmáról vagy a csalóka effektekről. Ez az alkotás jelentős hatást gyakorló lépés volt a modernizmus és az absztrakció irányába.

Látnokok és gondolkodók

Ez a kis művészcsoport, hamarosan kiegészülve René Piot-val, Ker-Xavier Roussellal és Édouard Vuillard-ral, közös mozgalomba tömörült. Eltorzított vonalak, kompozíciók és színek révén a Nabis a festményben rejlő lényeg kifejezésére törekedett, szemben a látottak puszta lemásolásával, elmozdulást jelentve az optikai világból a szellem birodalmába. Vezetőjük természetszerűleg Sérusier lett, aki megismertette őket Gauguin műveivel, az impresszionistákkal és Cézanne-nal. „A művészet – fejtegette – a lelkek közötti kommunikáció eszköze.” Ő adta a csoportnak a Nabis nevet, mely a nebiim héber szóból származik, aminek jelentése látnokok vagy próféták, s a festők mindent meg is tettek, hogy megfeleljenek a név szellemének: beceneveket vettek fel, kultikus ruhákat viseltek, és még egymással is titkos kód szerint értekeztek. A következő tíz év során rendszeresen szerveztek közös kiállításokat, mielőtt minden egyes Nabi a saját útjára lépett volna.

Művészi kapcsolatok

Sérusier és Gauguin 1888-tól szoros barátságot ápolt, együtt festettek Pont-Avenben, majd 1891-től Le Pouldu-ban. Intelligenciájának, műveltségének és jó kifejezőkészségének köszönhetően Sérusier tolmácsolni tudta Gauguin mély gondolatait a csoport tagjainak. Noha Gauguin óriási hatással volt rá, különösen A látomás prédikáció után: Jákob harca az angyallal (1888) című ultramodern képével, Sérusier fokozatosan kialakította saját, elmélyültebb stílusát. A két festő később elsodródott egymástól; ez főként az 1893-as esztendőre igaz, amikor az egzotikum iránti keresésében Gauguin a trópusi déltengerek felé vette az irányt, Sérusier pedig Bretagne-ban talált magának inspirációt.