Zebegényi temetés

Árkádia a Dunakanyarban

Szőnyi 1922-ben festett először Zebegényben, majd 1923-ban ideköltöztek felesége családjának nyaralójába.

Ahogy a börzsönyi és pilisi hegyektől övezett és őrzött kanyarban lelassuló Duna tóhoz, a part menti táj pedig szigethez válik hasonlóvá, úgy lassul itt le az idő, és változik zárvánnyá, amelyben a jövő azonos a múlttal. A Dunakanyar-képeken hol patinás aranybarnán izzón, hol homályossá fakulva, akár a letűnt aranykorból való régi fotográfiákon, a fény emulziója hívja elő a táj tektonikus alakzatait. Az erővonalaira stilizált táj színeit is a fény játéka csalja elő, mint a mindenből áradó lumineszcens sugárzást.

Ember és természet

Az 1928-as Zebegényi temetés c. kép hozta meg Szőnyinek az áttörést, amellyel birtokba vette a tájat, megtalálva benne a falusi világ archetípusát. A mű átmenet a korábbi évek konstruktívabb képeitől a későbbi időszak oldottabb alkotásai felé. Műfaját tekintve egyszerre tájkép és jelenet. Kiváltó élménye egyrészt egykori nagybányai festőbarátjának, Pászk Jenőnek (Eugen Pascu) tragikus halálhíre, másrészt egy falusi temetés látványa volt.

A temetőkertben vonuló menet, mintha a zsoltárokban emlegetett Halálnak völgyében járna, a jobbról fölmeredő fejfák és sírkeresztek motívuma a fák tar ágaiban is visszaköszön. Az élettelen téli táj hangulata a gyászolók lelkiállapotát tükrözi.

A figurák nem a korai évek heroikus pózában jelennek meg, hanem hétköznapi események átélői. Maguk is vaskosan karakteresek, falusi típusok, nem egyéniségek. Festői magatartása pátoszból résztvevő együttérzésbe fordult.

A háttérben a Dunakanyar ezúttal üres, téli tájkulisszája a színpadszerű előtér mögött. A téli alkony lilás fénybe borítja a hegyeket, a feketés-fehér kontrasztjából csak imitt-amott villannak fel sötéten a zöldek és barnák.

A statikus temetési menet vonalát dinamikus átlókként metszik a csupasz fák, a gyász fel-feltörő zokogásának zaklatottságát idézve.

A természet rendje

A festmény kompozíciós előképének tekinthető id. Pieter Brueghel, a reneszánsz németalföldi festő Négy évszak-sorozatának téli darabja, a Vadászok a hóban (1565). A festményt Bécsben látta, a művészről pedig a 20-as években jelentek meg monográfiák, amik Európa-szerte megteremtették a németalföldi festészet kultuszát.

A két festmény közös vonása a sziluettszerű alakok csoportosítása, a balról jobbra irányuló mozgás ritmusa, a táj mélység szerinti rétegzése. Szőnyi ugyanakkor a háttér motívumait, a hegyet és a fákat tükörképszerűen megfordította. Míg Brueghel kompozícióján az emberi tevékenységek a természet ciklusába illeszkednek, addig Szőnyinél az elkerülhetetlen halál üteme szabja meg a természet ritmusát.