Tavasz

Nagyobb szabadság

1857-ben Daubigny kirándulást tett az Oise folyón egy fedett, úszó műteremmé átalakított kis komphajó, a Le Botin fedélzetén. Ez volt az első ilyen útja, amelyet még számos követett a Szajna, a Marne és a Loire folyón, miközben folyóparti jeleneteket festett. Munkamódszerének e változása nagyobb mozgásteret biztosított számára, és egyben új, markáns korszakot is nyitott tájképfestői fejlődésében.

E művészi szabadságnak köszönhetően kedve szerint alkothatott közvetlenül a természetben, olyan helyszíneken, amelyekre egyébként nehéz vagy körülményes lett volna rálelni. Kikötötte bárkáját, majd kiválasztott egy kedvező kilátópontot a folyóparton – ahogy ezt Folyami jelenet kacsákkal (1859) című festményénél is tette, amelyen jól kivehető a Le Botin –, vagy felszerelésével addig gyalogolt, amíg egy megfelelőnek ítélt helyszínt talált a környéken. Noha nem tudjuk pontosan, hol készült, az 1857-ben festett Tavasz egyszerű falusi jelenetet ábrázol, egy gyalogösvény szegélyezte gyümölcsöst.

Párizsi tavasz

A Tavaszt először az 1857-es párizsi Szalonon mutatták be, és még ugyanabban az évben megvásárolta a belügyminiszter 3000 frankért. 1874-ben a Tavasz a francia Nemzeti Múzeumba került, később a párizsi Louvre-kollekció darabja lett. A festményt ezután a Musée d'Orsay gyűjteményébe helyezték át, mielőtt a chartres-i Szépművészeti Múzeumba költözött volna.

Rövid ecsetvonások

Daubignyra olyan tájképfestők voltak hatással, mint Corot, ami jól tükröződik korai munkáinak gondosan kidolgozott természetábrázolásán. 1852-ben azonban már kritika érte felületes technikájáért és a vázlatos részletek miatt, melyek fokozatos elmozdulást jelentettek tájképeinek stílusában. A Tavasz megfestése idején, 1857-ben Daubigny egyike volt azon tájképfestőknek, akik megpróbálták a természet múlékony pillanatait rögzíteni vásznaikon, fontos lépést téve a késő XIX. század uralkodó művészeti stílusa, az impresszionizmus irányába. Daubigny rövid, gyors ecsetvonásai, világos tónusai és az akkoriban befejezetlennek tűnő jelenetei segítettek egy sejtelmesebb atmoszféra megteremtésében, a gyönyörű francia tájak látszólag egyszerű ábrázolásában.

Természetes érzés

Daubigny munkáját ezekkel a szavakkal méltatta egy kritikus 1857-ben: „a lelkével utánozza a természetet”. A Tavasz Daubigny őszinte érzéseit fogalmazza meg a francia vidék iránt, egy látszólag unalmas, érdektelen táj ábrázolásával, hatalmas, halványkék éggel és sodródó felhőkkel. A bal oldalon látható almafák virágzása a tavasz megérkezését jelzi. A fák tetejének vonala és a gyümölcsöst határoló ösvény a festmény főszereplőjére, egy ökör vagy szamár hátán ülő fiatal parasztlányra mutatnak. Távolabb, az ösvény vonalát követve egy bizonytalan körvonalú alak hajol le, hogy fölvegyen valamit a földről. A monumentális, széles panorámájú tájképekkel szemben Daubigny inkább a visszafogottabb, bensőségesebb vidéki életképeket részesítette előnyben. Sárga színnel, valamint rövid, finom, függőleges ecsetvonásokkal emeli ki a gyalogutat szegélyező fűszálak hegyét, amelyeket megvilágít a tavaszi nap gyenge sugara, míg a különböző méretű fényes, fehér festékpöttyök mélységérzetet kölcsönöznek a virágzó fáknak. Daubigny a későbbiek folyamán visszatért a témához az Almafavirágzás (1873) és a Virágzó gyümölcsöskert (1874) című képén.

Alkotó barátság

A korabeli feljegyzések szerint Daubigny 1852-ben ismerte meg Jean Baptiste Camille Corot-t (1796–1875, a képen). Mindketten elkötelezték magukat a tájképfestészet mellett, és osztoztak a természet iránti nagy szenvedélyükben. Corot, „a táj költője”, tudatosan a természet után dolgozott, állítása szerint először a formát kereste, majd a tónusértékeket és a harmóniát, legvégül a színt. Daubigny szoros barátságot kötött a nála idősebb művésszel, és több festőkörútra is együtt utaztak el. Amikor Daubigny 1878-ban meghalt, végakaratának megfelelően Corot mellé temették a híres párizsi Père Lachaise temetőben.