Pásztorfiú

Korai stílus

Lenbach 24 éves korában, 1860-ban festette a Pásztorfiút a müncheni akadémiai tanárával, Karl Theodor von Pilotyval közösen tett itáliai utazása után. Az ott készített szabadtéri olajképsorozatok és ceruzarajz-vázlatok alapján festette e képét és más munkáit, miután visszatért Németországba.

A fiatal Lenbachot a plein-air festészetbe, azaz a hagyományos műtermi munka helyett a szabadtéri munkába bátyjának egy művészbarátja, Johann Baptist Hofner vezette be. Lenbach 16 éves korától kezdve minden nyarat rajzolással és skicceléssel töltött Hofner társaságában a bajor vidéki tájak friss, szabad ege alatt. Ez az élmény korai festészeti stílusa formálódásában is szerepet játszott, amikor a természet költői szépségéből merített inspirációt.

A Pásztorfiú Lenbach korai művészkarrierjének csúcspontja és bizonyos értelemben a végállomása is egyben. Nem sokkal később egy merőben eltérő stílusra és témára váltott. Élénk színekben bővelkedő palettáját sötétebb, komorabb árnyalatokra cserélte, és elkezdte másolni a régi mesterek, Tiziano, Veronese és Velázquez munkáit. 1868-tól a portréábrázolások felé fordult, és kora egyik leghíresebb arcképfestője lett.

Hamisítatlan báj

A Pásztorfiú című kép vonzereje jórészt derűs realizmusából fakad. Lenbachra a nagy hírű müncheni realista iskola előfutáraként tekintettek, aki az irányzat stílusára jellemző lendületes, gördülékeny ecsetvonások és gazdag színpaletta alkalmazásával erősen realisztikus, ám hangulatelemekben is bővelkedő műveket teremtett. Sok időt töltött a vászon előtt, a színeken és árnyalatokon több ízben is változtatott. A kép minden részletét nagy gondossággal és tudatossággal dolgozta ki – a fiú csupasz lába, amely csak a bokájáig sáros, viseltes ruházata, a napszítta okkersárga domb, valamint a hatalmas égbolt, amelyet Lenbach eredetileg világosabb kékre festett, és utána sötétítette el a látóhatár peremét, mely az alkony puha szürke fátylához simul.

A kellemesen kiegyensúlyozott kompozíciójú festmény egyik felét az óriási nyári égbolt foglalja el, melynek színét energikus ecsetvonásokkal, a színek iránti szenvedéllyel vitte fel a művész. Az ég kékje visszaköszön az előtér vadvirágainak gyenge szirmain. A fiú testének lágy hajlata a füves domboldal balról jobbra vezető ívét követi. A végtagok is valamiféle lusta bájt sugároznak, egészen a kéz- és lábujjak hegyéig.

Tehetős patrónus

Lenbach az 1863-as müncheni nemzetközi kiállításon mutatta be a Pásztorfiút, ahol némi kritikával illették „hétköznapi realizmusa” miatt. Nem sokkal ezután a festményt megvásárolta az irodalmi élet egyik befolyásos személyisége, Adolf Friedrich von Schack gróf, a neves műgyűjtő. Schack a kor kevésbé ismert és (szerinte) alulértékelt művészeinek támogatását tűzte ki fő céljául, és csak német ajkú festők munkáit vásárolta. A Pásztorfiú szokatlan szerzeménynek számított, mivel Schack csak ritkán értékelte a „realista” képeket, de talán megfogta e festmény költői bája. Így írt a képről: „szemünk előtt zajlik az élet a fűben és a virágok közt egy tikkasztó nyári napon… mintha látnánk és éreznénk a nap vakító fényét, és csatlakozni akarnánk a fiúhoz, hogy megtapasztalhassuk a déli nap sugarainak melegét.”

Ugyanabban az évben kapta Lenbach az első komoly megrendelést Schacktól: régi mesterek festményeiről kellett másolatokat készítenie. A felkérésnek eleget téve visszatért Olaszországba és Spanyolországba, és egészen 1868-ig ez a munka kötötte le. A másolatok közül több darab még ma is a Schack Gyűjtemény részét képezi, és a maga nemében mesterműnek számít. Schack halála után, 1894-ben a kollekció II. Vilmos német császár birtokába került, ma pedig a bajor állam tulajdona, és a müncheni Schack Galériában van kiállítva.