Felix Feneon portréja, mértékek és szögletek, színek és árnyalatok alkotta ritmikus zománc háttér előtt

Pontok észlelése

Paul Signac 1884-ben találkozott Seurat-val, abban az évben, amikor ez utóbbi kiállította úttörő munkáját, a Fürdőzők Asnières-ben című képét, amelyet keveretlen, tiszta, kis ecsetvonásokkal felrakott színekből alkotott. Ez az eljárás, közismert nevén pointillizmus vagy divizionizmus (ami színbontást, különböző színű fénypöttyöket jelent) a neoimpresszionista alkotások meghatározó stílusává vált.

Signac kedvelte Seurat művészetét, és hamar átvette a technikát, olyan munkáiban alkalmazva, mint a Kalaposnők és a Gáztartályok Clichy-nél (mindkettő 1866-ban készült). 1866 nyarán Camille Pissarro és Henri Edmond Cross mellett a két művész is ott volt a divizionisták között a Société des Artistes Indépendants, a Független Művészek Társasága történelmi jelentőségű második kiállításán.

Félix nevet alkot

Felix Feneon (vagy Fénéon) nevezte el e művészeti csoportot 1886-ban. Azonnal megkedvelte a divizionizmust, és éveken át pártfogolta. Az 1886-os kiállításról írta: „a neoimpresszionista módszer rendkívül kifinomult látásmódot követel meg” – és a név rajtuk ragadt.

Feneon, akinek szoros és életre szóló barátsága Seurat-val akkor kezdődött, amikor 1884 táján találkoztak, a párizsi művészvilág századvégi történelmének egyik legérdekesebb szereplője volt. Nappal a francia hadügyminisztérium irodavezetőjeként dolgozott, szabadidejében pedig számos művészeti és irodalmi folyóirat számára írt cikkeket. Kitűnő szeme volt az új írásokhoz és művészetekhez: később a Bernheim-Jeune Gallerynek dolgozott, és Henri Matisse legmegbízhatóbb műkereskedője lett.

Boldog és szomorú vonalak

Signac, Feneon és Seurat azonos nézeteket vallottak az optika és a színtan terén kialakult elméletekről. Elbűvölte őket Charles Henry, a fiatal könyvtáros bámulatosan széles érdeklődési köre, amelynek középpontjában az esztétika és az érzékek által történő észlelés állt. Signac még Henryvel is együttműködött, és számtalan ki nem fizetett órát szentelt annak, hogy rajzokkal szemléltesse elméleteit.

Ezek egyike a kedélyállapot-ábrázolás volt. A felfelé irányuló vonalak és a meleg színárnyalatok, Henry érvelése szerint, „boldogok”, míg a lefelé tartó ecsetvonások és a hideg színárnyalatok „szomorúak”. Mindez meglehetősen szokatlan vélekedés, és Signac valószínűleg ellenállhatatlan kísértést érzett, hogy finoman kigúnyolja Henryt, és elkészítse e portrét Feneonról.

Egy életnagyságú emlék

„Azon gondolkodom, hogy ezen a télen egy életnagyságú emléket festek Felix Feneonról. Miként vélekedsz erről?” – írta Signac Feneonnak 1890-ben, aki így válaszolt: „Nagyon is szeretnék a cinkosoddá válni.” A nyár folyamán váltott levelekben aztán kidolgozták az ötletet, ám igencsak eltérő elképzeléseik voltak. Seurat egy „nagyon megkomponált festményről”, valamint „egy szögletes és ritmikus beállításról” beszélt. „Egy csinos Felixről, aki kalappal vagy virággal a kezében lép be.” Feneon csupán „egy teljesen szemből ábrázolt képmáshoz” ragaszkodott, jóllehet még ebben is csalódnia kellett.

Váltás japánra

Feneon a róla készült portrén éppen úgy jelenik meg, ahogy azt Signac elképzelte: oldalnézetben, kalapjával és botjával, miközben egy cikláment tart a kezében. Ám a legvakmerőbb és legszokatlanabb cselekedetet Signac a háttér megfestésénél követte el.

A forgókerékszerű mintázat egy 1866–1880 körüli japán fametszet után készült, feltehetően a Signac tulajdonában lévő kimonó alapján. A japán metszeteknek akkortájt óriási divatjuk volt, ilyenformán a művész a modernitás mellett szállt síkra. Mi több, a színek és a mintázatok Charles Henry elméleteire utalnak, bár csak kismértékben, hisz Signac tökéletesen tudatában volt művészi megvalósításuk korlátainak. Úgy tartják, hogy a festmény tréfásan bonyolult címe Henry áltudományos szóhasználatát parodizálja.

A forgó és a portré együtt formailag kiegészítik egymást – az egyik alkotóelem egy spirált formáló pompás, vonalas, absztrakt alkotás, míg a másik figuratív –, így a festmény erőteljesen dekoratív; kiegyensúlyozott hatást kelt, ami a XX. századi modernizmus irányába mutat.

Sajnálatos módon Feneon fölöttébb elégedetlen volt az alkotással; későbbi élete során „Signac legkevésbé sikeres munkájaként” jellemezte. Ám attól fogva, hogy Signac megmutatta neki a képet, hűségesen a falán tartotta, egészen a művész haláláig.

A festmény története

Signac megtartotta barátjáról, Félix Fénéon kritikusról festett szokatlan portréját, amely halála után is magánkézben maradt. Később David és Peggy Rockefelleré lett, akik 1991-ben a New York-i Museum of Modern Artnak ajándékozták. Ott a neoimpresszionizmus és az absztrakció közötti hídként függ: kavargó, mintás háttere a 20. század díszítő kísérleteit előlegezi meg.