Remény

Nagyratörő terv

George Frederic Watts eredeti tehetségű, didaktikus művész volt, aki előszeretettel foglalkozott absztrakt eszmékkel és témákkal, és alkotott figurális vagy jellemábrázoló allegorikus festményeket. 1847-es római látogatása során mély benyomást gyakoroltak rá Michelangelo csodálatos mennyezetfreskói a vatikáni Sixtus-kápolnában. Watts ambiciózus elképzelésekkel tért vissza Angliába: Az élet háza címmel egy magasztos, dekoratív stílusú festményciklust tervezett a nagyközönség számára, amelyben saját látomásait vitte volna vászonra. Watts fontosnak tartotta, hogy az emberi természetről és a különféle társadalmi problémákról – mint a szegénység és anyagiasság – vallott nézeteinek képi kifejezésmódot találjon.

Wattsnak nem sikerült végrehajtania ambiciózus tervét, de időről időre visszatért az eredetileg Az élet házához szánt nagy témákhoz, mint az Idő, Szerelem, Élet és Halál. Watts állítása szerint a Remény ötlete, eltérően sok más munkájától, hirtelen és magától értetődően merült fel benne. A Remény e szokatlan és eredeti megszemélyesítése, a magányos női alak monumentális szimbolista sorozatának egyik darabja lett.

Különböző remények

A Remény első változatát 1886-ban mutatták be az esztétista művészeti mozgalom központjának számító londoni Grosvenor Galériában. A festmény (ma magángyűjteményben található) hatalmas sikert aratott; Watts készített egy második változatot is, amelyet az 1889-es párizsi világkiállításon tárt a nagyközönség elé. A művész visszautasított egy több ezer dolláros vételi ajánlatot, s a képet 17 másik szimbolista festményével együtt a Tate Gallerynek ajándékozta 1897-ben, majd három másikkal toldotta meg 1900-ban. A Remény itt látható változata ma a Tate Galleryben tekinthető meg más Watts-festmények társaságában, a művész fennkölt témájú sorozata egyik darabjaként.

Lágy ecsetvonások

A festmény címével ellentétben Watts mélabús atmoszférát teremt a képén. Sok más szimbolista művének technikáját nehézkesnek, földhözragadtnak tartják, de Watts nagy képzelőerővel és sajátos stílussal rendelkezett. Különböző technikákat próbált ki, amelyek egyedinek és szokatlannak számítottak saját korában. Manapság ezeket a modern jelzővel is illethetnénk, mivel Watts mindent felhasznált a festék felviteléhez, „ami a keze ügyébe került”: papírt, rongydarabot, sőt még az ujját is. Watts előnyben részesítette a Remény eme második verzióját az eredetivel szemben, mivel ezen a lágyabb ecsetvonások egy finomabb, éteribb hangulatot árasztanak. A kékesszürke, a barna és a zöld árnyalatai harmonikus összhatást eredményeznek. A Remény vékony, átlátszó ruháját, annak bonyolult redőzetét, sárgában játszó csúcsfényeit kifinomult technikával adja vissza a művész.

Érzelmi húrok

A Remény egy bekötött szemű fiatal nőt ábrázol, aki egy hangszert magához ölelve, összekuporodva ül egy gömbölyű felületen, ami első ránézésre egy tökéletesre csiszolt szikladarabnak látszik. A sejtelmes kép azonnal megragadja a figyelmet, mihelyt a nézőben tudatosul, hogy egy szimbolista alkotást lát. A mezítlábas szépség valójában egy földgömbön ül, és törött líráján játszik. Bal kezével szorosan fogja a hangszert, jobb kezével a megmaradt húrt pengeti, fülét a zene forrásához közelíti. A festmény címe ellentétesnek hat a látvánnyal, mivel ez nem egy megszokott, keresztény értelmezésű megjelenítés, amelyre az elnevezése alapján számítanánk. Watts nem volt vallásos a szó hagyományos értelmében, de a későbbiekben megfestette a Hit (1890–1906 körül) és a Szeretet (1898) című képét is, így bemutatva a három keresztény erényt.

Watts a következő szavakkal vette védelmébe kétértelmű festményét: „A remény nem szükségszerűen jelent valamiféle elvárást. Inkább csak érzület, mint a zene, amely a magányos húr megszólaltatásából fakadhat.” Bár úgy tűnt, hogy a Remény borotvaélen egyensúlyoz, és a korabeli rosszindulatú kritikák a „Kétségbeesés” vagy a „Búbánat” címet megfelelőbbnek találták volna rá, a szimbolikus festmény mély benyomást gyakorolt a viktoriánus közönségre. Számos anekdota támasztja alá e rejtélyes hangulatú és maradandó kép pozitív, életigenlő erejét, amely sok ember számára szolgált inspirációként az elkövetkező évek során.

A festmény története

A Remény váratlan utóéletet kapott az amerikai politikában. 1990-ben Jeremiah Wright chicagói lelkész a festmény ihlette prédikációt tartott, amelyben a bekötött szemű, utolsó húrján még mindig játszó nőt „a remény vakmerőségének” nevezte. Gyülekezetében ott volt a fiatal Barack Obama, aki 2004-es kongresszusi beszédében, majd 2006-os könyve címeként is használta a kifejezést, így Watts viktoriánus allegóriája egy elnökválasztási kampányhoz kapcsolódott.