A munka vége

Falusi élet

Breton Észak-Franciaország Artois régiójának egy kis falujában, Courrières-ben született és nevelkedett, innen ered életre szóló kötődése a vidékhez. Az a néhány tanulóév, amelyet tizenéves korának végén és húszas évei elején Gentben (Belgium) és Párizsban töltött, csak megerősítette vonzalmát szülőföldje iránt, és az 1850-es évektől kezdve többé-kevésbé folyamatosan Courrières-ben élt.

Bretont nem csak a vidék békéje és harmóniája vonzotta, hanem az emberek hagyományos értékrendje, kitartásuk, csendes megelégedettségük, becsületességük és egyszerű életvitelük is. Bármilyen nehézséggel kell is szembenézniük, Breton alakjait a méltóság, szinte már a hősiesség levegője lengi körül. A munka vége központi figurája kiegyenesedve áll, fejét magasra emelve nézi a földeket. Akárcsak a tőle jobbra látható asszonynak, neki is szoborszerű a termete, karja erős, válla széles. A három nőt hátulról világítja meg a lebukó nap fénye, amely még inkább kiemeli alakjukat.

Idealizált látásmód

Breton tehetsége leginkább abban mutatkozott meg, hogy képes volt elegyíteni a valóst az eszményivel. Egy korabeli műkritikus, Armand Dayot találó megfogalmazása szerint Breton „realista, költői hévvel” festett. Tájképei tökéletesen visszaadják a környék helyi vonásait, ám alakjain semmi jele az alultápláltságnak, fáradtságnak vagy kimerültségnek, amelyek a XIX. századi Franciaország paraszti életének jellemzői voltak. Ezért többször is érte kritika, de Breton optimista embernek tartotta magát, és úgy vélte, a művészet célja a szépség kifejezése.

Ez a szemlélete erős hatást gyakorolt korának műkincspiacára és nagyközönségére, s jelentős sikereket hozott Breton számára, ideértve az 1889-ben megítélt Becsületrend parancsnoki fokozatát, valamint rendszeres tagságát tekintélyes szakmai zsűrikben. Nosztalgikus falusi tájképei a gyors léptékű iparosodás korában a francia élet azon részét mutatták be, amelyet az eltűnés veszélye fenyegetett, és amelynek egy darabjára a lelkes vásárlók annyira áhítoztak.

Fantasztikus fény

Breton már korán elkötelezte magát a szabadtéri festészet mellett, amely érzése szerint közelebbi kapcsolatba hozta a környező tájjal, és lehetőséget biztosított a változó fényviszonyok által teremtett atmoszféra megörökítésére. A vásznain látható hatalmas egek az artois-i régiót tükrözték vissza: Breton gyakran választott olyan napszakokat – például a hajnalt vagy az alkonyt –, amelyek a legszebbnek mutatták az eget. Ezen a képén az óriási égboltot a kora esti fényben ábrázolta foltszerű, rózsaszín, szürke és arany árnyalatokkal. A lenyugvó nap utolsó sugarai elhalványítják a távoli horizontot, beleértve a balra látható szántóvető apró alakját, valamint a jobb oldali facsoportokat és tanyaházakat. A tünékeny fényhatások ellenére a jelenet mégis egyfajta kellemes állandóságot áraszt az előteret határozottan uraló három asszony hátulról megvilágított alakja által.

Címváltoztatás

Az 1887-es párizsi Szalonon Breton két vadonatúj, krumpliszedőket ábrázoló képet állított ki: az egyik az itt bemutatott alkotás volt, a másik pedig a majdnem hasonló méretű A földeken át. Ezen a festményen a napi munkájukat befejező asszonyok egy csoportja látható, akik figyelmeztetik társaikat, hogy ideje hazamenni.

A két kép címe körül némi zavar mutatkozik, mivel sok művészettörténész úgy véli, hogy azokat véletlenül összecserélte a korabeli Szalonról tudósító néhány (bár nem az összes) kritikus. Erre komoly bizonyíték Breton egyik vázlata, amelyen A földeken át látható, de a művész jól kivehetően A munka vége címet illesztette hozzá. Ennek eredményeképpen képeinek legutóbbi átfogó katalógusában a két festmény címét felcserélték. A korábban A földeken át címet viselő alkotás a Sotheby's New York-i árverésén a helyesbített címén – A munka vége – került kalapács alá, s kelt el 585 500 dolláros áron, az itt tárgyalt festmény viszont, furcsa módon, még mindig A munka vége címen látható a Brooklyn Museumban.