A Thun-tó Leissigennél

Látvány a tavak között

A hosszú, keskeny Thun-tó Bern kantonban fekszik, a svájci Alpok szívében. 1904 nyarán Hodler Leissigen faluban szállt meg, a tó déli partján, és a délkeleti kilátást festette meg. A festmény csak a tó egy kis, Leissigentől keletre fekvő részét mutatja meg; partja földszorossá szűkülve választja el a Thunt a kelet felől szomszédos Brienzi-tótól. A földszoros, az alacsonyan fekvő terület egy zöld darabja a kompozíció középpontjában látható. Interlaken városa (a név szó szerint „tavak közöttit” jelent) foglalja el a földszorost, mely ma népszerű üdülőhely.

A földszoros mögött a Schynige Platte fennsík alacsony előhegységei láthatóak. Hodlert e látványról készült későbbi képeit ismerve foglalkoztatta a vízbe merülő horizont megfestése, melyet a Harder (a kúp alakú csúcs a bal oldalon) lejtője, valamint a Därliggrat (a jobb oldali hegygerinc) hoztak létre, amit részben beárnyékol az erdős előhegység.

Párhuzamosan dolgozva

E képen a parallelizmus példái a három sík, melyet a tópart, a tó horizontja és a felhősáv hoz létre, de nem tűnnek különösebben természetesnek. Hodler látásmódjának megfelelően alakította a kompozíciót. Szándékosan párhuzamba vonja a tópartot, még ha annak gyenge okkersárgája nehezen veszi is fel a versenyt a gazdag, telt zöldekkel a távolban. Felhősávja, szépen lekerekített végeivel és habcsókszerűen szaggatott szélével inkább szecessziós stilizáció, mint valósághű ábrázolás, s a művész a szimbolikus formák után kutatva kezdte maga mögött hagyni a realizmust.

A tóban visszatükröződő hegyek újabb, még kifinomultabb példái Hodler parallelizmusának: a tó horizontjának tengelyével hoznak létre szimmetriát. A Harder-hegy háromszög alakú oldala ugyancsak szimmetriát alkot saját tengelye körül.

A művész még nyilvánvalóbban tárja fel e szimmetriát későbbi munkáiban, mint például A Thun-tó szimmetrikus tükröződése napfelkelte előtt című képén, melyet ennél keletebbről festett. Ezen kivágta az erdős előhegységet, a tükröződések tisztábban körvonalazódnak, s a paletta kékekre és zöldekre korlátozódik. A part, ezúttal mélyítve, részletgazdagon végre erőteljes, kiegyensúlyozott eleme a kompozíciónak. E második festményen Hodler mesterségbeli tudásról téve tanúbizonyságot elrejtette a stilizált hatásokat, ily módon megőrizte a valóságszerűség érzetét. A tükörsima vízfelszín mindegyik Thun-tavi festményén nyugodt horizontot ad, mely természetes kontrasztot alkot a háttérben magasodó, csipkézett hegyvonulattal.

Egységes látvány

„Semmi sem lelkesít jobban – írta Hodler –, mint a szabályos formák.” Mindenütt a parallelizmusra látott példákat, bármerre is fordult – például egy sugárút melletti fasorban, ahol „a fő elem, mely az egységesség benyomását kelti, a fatörzsek párhuzamossága”. Egy 1904-ben, Bécsben tartott beszédében elmagyarázta, miként fordult a realizmustól a szimbolizmus egy formája felé: „Lassan… a tanulásnak és a megfigyeléssel töltött éveknek köszönhetően jutottam el mostani irányzatomhoz: tiszta forma, egyszerű ábrázolás, ismétlődő motívumok.” A parallelizmusnak volt egy erősen humanista eleme is, nevezetesen az, hogy inkább a hasonlóságokra, mint a különbségekre koncentrált. „Ami egyesít minket, az erősebb, mint ami elválaszt” – magyarázta. Későbbi éveiben azonban Hodler misztikusabb festői stílus felé fordult, s képein leegyszerűsített, aljukkal ködbe burkolózó hegyvonulatok egyesülnek a csúcsaik fölött gomolygó, fantasztikusan formázott felhőkoronákkal.

Művészi kapcsolat

Egy 1903-as bécsi látogatást követően Hodler közeli barátságot kötött az osztrák szimbolista Klimttel (képünkön), aki 1908-ig a bécsi szecesszió vezetője volt; művészek egy csoportjáé, akik elszakadtak az Association of Austrian Artists konzervatív stílusától. Klimt az 1904-es bécsi Szecesszió Kiállítás kiemelt művészének választotta Hodlert (abban az évben, amikor e tavi jelenet készült), egy munkáit bemutató jelentősebb retrospektív kiállítással. Klimt a fin de siècle (századvégi) bécsi „rosszfiú” hírnevet szerezte meg hiányos öltözékével és szeretők végeláthatatlan sorának szórakoztatásával. Igen erotikus, gyakran aranylevelekkel díszített festményei manapság rendkívül keresettek. Amikor az Adele Bloch-Bauer portréja 2006-ban 135 millió dollárért kelt el New Yorkban, rekordot állított fel az aukciókon valaha legdrágábban eladott festményként.