Sylvia von Harden újságírónő portréja

Kávéházi kultúra

Otto Dix 1925-ben költözött a kozmopolita Berlinbe, és közel két évet töltött a városban. Számos barátjával – többek között Alfred Flechtheim műkereskedővel és lapszerkesztővel és Heinrich George színésszel – sűrűn látogatta a Romanisches Café nevű kávéházat, amely akkoriban entellektüelek, művészek és különféle bohém figurák felkapott találkozóhelye volt. Dix egy év alatt számos, művészileg érett portrét készített, köztük az Alfred Flechtheim műkereskedő és az Ivar von Lücken költő képmását (mindkettőt 1926-ban).

Dix egy másik kávéházi törzsvendéget is megkörnyékezett, Sylvia Lehrt, aki az arisztokrata csengésű Sylvia von Harden nevet vette fel. A szabadúszó újságíró, költő és romantikus szerelmes történetek szerzője beleegyezett, hogy modellt ül a festőnek – így született meg a Sylvia von Harden újságírónő portréja című remekbe szabott alkotás. E képével, valamint az ugyanebben az időszakban készült egyéb festményeivel, mint például az Anita Berber táncosnő portréja című híres képével (1925) Otto Dix Berlin talmi csillogását és dekadenciáját szimbolizálta a Weimari Köztársaság idején.

A technika tökéletesítése

Otto Dix portréi készítésénél a rajzolás fontosságát akarta hangsúlyozni a festészettel szemben. 1925-re a művész már tökéletesen birtokában volt a régi mesterek technikájának, a rajz, a tempera aláfestés és a vékony olajfestékrétegek együttes használatának. „Festési módszerem során már a kezdetektől kialakítottam a formát: az utolsó részletig ott húzódott a festékrétegek alatt, és a kedvem szerint felszínre hozhattam.”

Dix választott modelljéről általában egy precíz rajzot készített, majd azt átmásolta vászonra vagy lapra. Ezután, még a modell jelenlétében, felvitte az első réteg temperát; ezt követték a további átlátszó festékrétegek, de ehhez már nem volt szüksége a modellre. „Megtanultam, hogy amíg a modell jelen van, mindig észreveszek néhány apróságot itt-ott, és fokozatosan minden csak rosszabb lesz, és egyre bonyolultabb…”

Hideg pirosak

Dix azt vallotta, hogy a festményen a szín elválaszthatatlan a formától, és egy bizonyos árnyalat – Sylvia von Harden esetében jól láthatóan a piros – összefüggésbe hozható a modell személyiségével. A meglehetősen formátlan piros-fekete kockás ruhát viselő újságírónő egy rózsaszín falú terem sarkában ül, kezében egy piros filteres orosz cigarettával (a dobozán rajta van a neve), az asztalon egy pohár fröccs. Korabeli fekete-fehér fényképek tanúsága szerint az 1920-as évek fiús hajviseletét hordó, kiugró arccsontú Von Harden a berlini kifinomult életstílus vonzó, stílusos képviselője volt.

Kíméletlen látásmód

Dix azonban egy karikaturista kíméletlen szemével mutatja be modelljét, hangsúlyozva gyengeségeit és modorosságát. A kezek és a testbeszéd mellett az arcra is nagy hangsúlyt fektető Dix egy sápadt, gonosz tekintetű, háromszög alakú arcot ábrázol, melyen a monokli kiemeli a hideg, élettelen szemeket. A hosszan megnyújtott sasorr a vérvörös ajkak, a ragadozószerű sárgás fogak és a kiugró áll irányába görbül. Von Harden nagy csontos kezei sokat elárulnak jelleméről. Jobb kezében parázsló cigarettát tart, balját nyugtalanul teszi a combjára, mint valami pók, s mindkét karjával akadályt képez a teste előtt.