Henry Pelham (Fiú mókussal)

A figyelem középpontjában

Copley arcképfestéssel szerzett nevet magának, s még napjainkban is a korszak legkiválóbb amerikai festőjének tartják, a művész azonban vágyott rá, hogy az angol művészvilág is elfogadja. Számos más portréjával ellentétben Copley mostohafivére, Henry Pelham arcképét elsősorban egy londoni kiállításra festette. Copley e portré készítésekor mesterségbeli tudását kívánta bizonyítani, ezért festette úgy a képet, hogy sokféle textúrát és felületet mutatott be – a mókus puha bundáját, a pohárban lévő víz visszatükröződését, a tükörfényesre polírozott asztalt, melynek sarka a szemlélő felé nyúlik, vagy a fiú díszes ruháját. Mi több, a színek, többnyire a vörös különböző árnyalatai, valószínűtlenül finomak. A rózsaszín gallér, a vörös függöny és a fiú rubinvörös ajkai tökéletesen kiegészítik egymást. A festmény hatást szeretne gyakorolni a szemlélőre, és ez sikerül is. A kép valóságos remekmű.

London felé

1766-ban a festményt a londoni kikötő felügyelője, Roger Hale segítette útnak indítani Londonba. A képet úgy szállították, hogy nem volt feltüntetve rajta a művész neve és nemzetisége, s az eredetileg pennsylvaniai angol-amerikai Benjamin Westnek kézbesítették. West lelkes volt, sejtette a festő nemzetiségét, hisz nem kerülte el figyelmét a képen látható amerikai mókus. Végül aztán üzenetet kapott Copley-től, és a két művész levelezni kezdett.

West elküldte a festményt a Society of Artists éves kiállítására is, ahol óriási sikert aratott. A kor legjelentősebb angol festője, Joshua Reynolds is felfigyelhetett a Henry Pelhamre, mivel a képet „rendkívül bámulatos teljesítménynek” nevezte, de azt is hozzátette, hogy Copley másodrangú országban dolgozik, már ami a művészetet illeti. Ez lenéző megjegyzés volt, de Copley egyetértett vele. West és Reynolds – utóbbi a Royal Academy elnöke is volt – arra buzdították Copley-t, hogy hagyja el Amerikát, és jöjjön Európába művészi fejlődése kedvéért. Ahogy Reynolds mondta, „mielőtt még modora vagy stílusa rossz irányba változik vagy rögzül, amint saját szerény lehetőségei közt dolgozik Bostonban.”

Copley elszánta magát az indulásra, s West levelei csak még inkább ráébresztették, hogy elfecsérli tehetségét a gyarmati Bostonban, de nyugtalan volt és elővigyázatos. Még nyolc év telt el, mire vállalta a kockázatot, s akkor is csupán azért, mert olyan események történtek, amelyeket nem tudott befolyásolni.

Elűzve Bostonból

Copley az amerikai történelem egy rendkívüli időszakában alkotott, s portréi a becsvágyó, forradalmi lázban égő kolónia optimizmusát és nyíltságát tükrözik. Copley azonban hű volt a brit koronához, s ez sürgette indulását Európába. 1774 tavaszán, amikor a politikai feszültség fokozódott Bostonban, Copley házát körülvette a feldühödött tömeg, s azt követelte, hogy adja át azt a lojalistát, akit a hírek szerint bújtatott. Életét és családja biztonságát féltve Copley néhány hónap múlva Európába költözött.

Stílusváltás

A művész munkásságának második korszakát Olaszországban kezdte, ahol egy évig élt. Aztán Németországba és Hollandiába ment, s a régi mesterek műveit tanulmányozta. 1775-ben Londonban telepedett le, ahol élete hátralévő részét töltötte. Angliai karrierje felfelé ívelt, és a történelmi festészet felé fordult, amelyet ebben az időszakban a művészeti hierarchia legmagasabb fokának (a tájképfestészetet pedig a legalsónak) tartottak. Copley 1778-as festménye, az igaz történeten alapuló Watson és a cápa lélegzetelállítóan drámai kép (jelenleg Washington D.C.-ben, a National Gallery-ben látható). A Royal Academy művésztagsággal jutalmazta érdemei elismeréseképpen. Copley karrierje további részében a történelmi festészetre összpontosított.