Vihar, naplemente

Új kezdet

Whistler pasztellképei végül nagy sikert arattak, de nem e célból látogatott Olaszországba. Útját a Londoni Szépművészeti Társaság finanszírozta, amely egy tucat rézkarcot rendelt meg tőle a csatornákkal behálózott városról. A megbízásra szóló 1200 fontos ajánlatnak nem tudott ellenállni, és 1879 szeptemberében kedvese, Maud Franklin oldalán 150 fontos előleggel a zsebében útra kelt Velencébe.

Lelkesedése ellenére a vállalkozás nem indult sikeresen. A korlátozott anyagi eszközökkel rendelkező Whistler nem sokat válogathatott a szálláslehetőségek közül, és végül be kellett érnie a város keleti Castello negyedében fekvő Riva degli Schiavoni olcsó szobáival. A kedvezőtlen körülményeket csak tetézte, hogy az utóbbi évek egyik legkeményebb tele állt előttük. A rézkarc készítése biztos kezet igénylő, hosszan tartó tevékenység, ám a csípős hideg lehetetlenné tette a szabadtéri munkát. Kezdetben rendületlenül dolgozott: „Állok a hóban rézlemezzel a kezemben és jégcsappal az orrom végén”, ám hamar meghátrálni kényszerült: „Megfagyok… Szép munkát nem lehet létrehozni testi szenvedések között.”

Műfajváltás

Több oka is volt annak, hogy Whistler a pasztell felé fordult. Gyorsabban tudott dolgozni, és a rézkarctól eltérően színeket is használhatott. A változatos technikához mindössze egy marék krétára és néhány papírlapra volt szüksége, ecset, festék, víz vagy oldószerek alkalmazása nélkül. És ami még fontosabb, Whistler felismerte, hogy ez több annál, hogy csak ül és nézi, ahogy a város szépségei, az eleven színek, a sajátos hangulat és ráadásképpen a tündöklő naplementék megjelennek előtte. Irányváltása mégis inkább belső indíttatásból fakadt. 1875-ben egy sorozat pasztellképet készített a Francia Művészek Társasága számára, ám ezeket azzal utasították el, hogy „kvalitás hiányában kiadásra alkalmatlanok”. Whistlert akkoriban nem sokkal tartották többre, mint a műfaj egyik amatőrjét.

Növekvő önbizalom

Bár gyakorlatlansága kiütközött néhány korai próbálkozásán, a Vihar, naplemente festése idejére Whistler jártasság és magabiztosság terén is sokat fejlődött. A szobája ablakából készült kép tele van élettel, és a város lenyűgöző látképét nyújtja. Whistler lakóhelyének kevés előnye közül az egyik az volt, hogy a lagúna mellett helyezkedett el, és káprázatosan széles panorámát nyújtott a víz túloldalán, nyugatra fekvő festői Dorsoduro negyedre. A képen így több nevezetességgel is találkozhatunk, beleértve a Santa Maria della Salute templomot, amelynek kupolái a bal oldali képmezőt uralják, és a Campanile harangtorony elegáns csúcsát, ami a jobb oldalon magasodik a háztetők fölé. A kép címe azonban azt sugallja, hogy a Vihar, naplemente témája az atmoszferikus hatások megörökítése, középpontban a Whistlert annyira lenyűgöző vibráló napnyugtával. A rózsaszínben és aranyban megjelenített égbolt mintha izzana a forróságtól, versengve a nyomasztó esőfelhőkkel, melyeket ujjai dörzsölésével még súlyosabbá és fenyegetőbbé alakított a papíron.

Whistler a műfajban szerzett növekvő szakértelme jeleként a Vihar, naplemente olyan technikákról is árulkodik, amelyek akkoriban különlegesnek számítottak nála. Ennek egyik példája, hogy Whistler nem csupán közvetítő eszköznek használta a papírt, hanem a kép szerves elemévé is tette. Más művészektől eltérően nagy területeket hagyott teljesen érintetlenül, végtelen tér érzetét teremtve ezzel. Hagyta, hogy a papír színe átüssön a pasztellen, egységes alaptónust biztosítva az alkotásnak. Csak annyi pasztellt használt, amennyi az impresszió keltéséhez szükséges volt, és ilyen takarékos szemlélet mellett rendkívül figyelemre méltó, hogy a kép egyes részletei, például a Campanile, mennyire kidolgozottnak tűnnek.

Diadalmas visszatérés

Whistler 14 hónapig maradt Velencében, ezalatt mintegy 100 pasztellképet, néhány olajfestményt és 50 rézkarcot készített, mellyel jócskán túlteljesítette megbízatását. Különösen pasztellképei iránt lelkesedett, így írva ügyfelének: „Kelendőek lesznek, nem vitás”. Whistler szerencséjére jóslata bevált. Egy 1881. januári kiállításon 53 nagyra becsült pasztellképét mutatta be, arany színárnyalatú keretben vörös, arany és zöld színű falra akasztva, hogy jobban kiemelje az élénk színeket. A Vihar, naplementét a Halászbárkákkal együtt a művész egyik régi patrónusa, Louis Huth vásárolta meg. A kiállítás végül 1800 font bevételt hozott Whistler számára, megszilárdítva pénzügyi helyzetét, és helyreállítva hírnevét, mint a XIX. század egyik legtehetségesebb és megújulásra képes művésze.