Zene a Tuilériák kertjében

Divatos Párizs

A Tuilériák kertje Manet korában a középosztály és a nagypolgárság divatos szórakozóhelye volt. Ebben a szabadtéri szalonban gyűltek össze, hogy megosszák egymással gondolataikat, bemutassák legújabb divat szerint készült ruhájukat és hallgassák a délutánonként ott játszó katonazenekart. Manet nem volt idegen ebben a kiváltságos világban. A kert rendszeres látogatójaként művészi érdeklődését felkeltette a mozgalmas látvány, ezért 1862 nyarán elkezdte magával vinni állványát és festékeit, hogy megörökítse, amit lát.

Kedvezőtlen fogadtatás

A Zene a Tuilériák kertjében című festményt először a párizsi Martinet Galériában állították ki 1863-ban. Abban az időszakban, amikor a magas művészeteknek a klasszikus stílusban festett történelmi hősök szolgáltattak példát, Manet munkája hivalkodóan kortárs és frivol hangulatú alkotásnak tűnt. A kritikusok még soha nem láttak ehhez hasonló képet, s visszariadtak a festészet elfogadott szabályrendszerének szerintük vulgáris és botrányos semmibevételétől. „Ez a művészet nem egészséges” – jelentette ki egyikük, amíg egy másik erőszakkal fenyegetőzött, ha nem távolítják el a képet a galériából.

Gyors és laza ecsetvonások

A kritikusokat nemcsak az háborította fel, amit Manet festett, hanem a stílus is, ahogy dolgozott. Közelről nézve, a Zene a Tuilériák kertjében színek egymásba mosódó tarka összevisszaságának tűnik, amelyet a művész ecsetje látszólag ötletszerűen vetett a vászonra. Ez a gyors és laza festési stílus azonban Manet módszere volt az általa látott valóság ábrázolására. Ahogy közeli barátja, Émile Zola író magyarázta, csak akkor kezdenek értelmet nyerni az „egyszerű, határozatlan festékfoltok”, s keltik életre a mozgalmas és élénk jelenetet, ha a néző hátralép a festménytől. Az akkori művészeti normák szerint ez a stílus teljesen elfogadhatatlan volt.

Meghökkentő ellentmondás

Zene a Tuilériák kertjében című munkája Manet-t egyfajta lázadó hírébe keverte. Távol állt tőle azonban, hogy szembeszálljon a tradíciókkal, éppen ellenkezőleg, gyakran merített inspirációt régi mesterek alkotásaiból. Különösen Diego Velázquezt csodálta, fekvő aktja, az Olympia (1863) pedig egyenesen tisztelgés Tiziano Urbinói Vénusza (1538) előtt. Minden esetben az Akadémia jóváhagyását kereste, és arra törekedett, hogy munkáit a Párizsi Szalon kiállításain mutassák be. Mindezek ellenére Manet nem tudta megtagadni igazi művészi ambícióit, s voltaképpen olyan festő volt, aki még a múltban élt, de már a jövő felé tekintett.

Vizuális utalások

A festményen számos motívum utal Manet igazi modernista voltára. Elég csak színválasztását szemügyre venni, hogy megértsük szándékait. A bal oldali előtér két nőalakját szinte kizárólag nápolyi sárgával és kobaltkékkel festette meg. Ezek a színek csak alig korábban váltak elérhetővé a művészek számára. A nápolyi sárgát az 1700-as évek elejéig nem ismerték Európa északi részén, amíg a sèvres-i porcelánüzemben a Louis Jacques Thénard által felfedezett kobaltkék csupán az 1800-as évek kezdetén bukkant fel. A két alak kiemelt helyen való feltüntetésével Manet nyíltan vállalja mások által sokat bírált művészi felfogását, sőt szinte még kérkedik is vele.

Dacolás a múlttal

Még a hölgyek által elfoglalt székek is a változó időkre utalnak. A kertek eredeti, fából készült padjait egy évvel korábban, 1862-ben cserélték ki kovácsoltvas székekre, amelyek anyagát egyre szélesebb körben alkalmazták az iparosodó világban.

Ismerős arcok

Az alkotás legfőbb jellegzetességét azonban szereplői adják. A festményen kulcsszerepet kap a korabeli francia kulturális élet bemutatása: felbukkan rajta az ellentmondásos, zsidó származású zeneszerző, Jacques Offenbach (a képen), a híres csendéletfestő, Henri Fantin-Latour, a festő és műkritikus Zacharie Astruc, valamint Théophile Gautier, az írók és festők bohém társaságának egyik tagja is.

Döntő befolyás

A kép legfontosabb szereplője mégis Charles Baudelaire francia költő, aki a bal oldali nő mögött, közvetlenül a legszélesebb törzsű fa előtt látható. Baudelaire közeli barátja volt Manet-nak, és nagy hatással volt rá. Gyakran beszélt a „divatos élet látványosságairól”, és bátorította Manet-t, hogy törekedjen festményein a korabeli Párizs megörökítésére. E tanács szabadította fel Manet-t a konvenciók kényszere alól, ugyanakkor teljes súlyával magára vonta azok követőinek haragját is.

Bár a legtöbb néző értetlenül állt Manet festményének szinte minden részlete előtt, volt olyan is, akire a kép nagy hatást gyakorolt. Amikor Claude Monet 1863-ban felkereste a Martinet Galériát, a beszámolók szerint megbabonázva nézte a képet, míg későbbi impresszionista művésztársa, Frédéric Bazille megjegyezte, hogy „egy ilyen látogatás felér egy teljes hónapig tartó festéssel.” Ahogy impresszionista követőinek kis csoportja bontogatni kezdte szárnyait, úgy tűnt, a lázadónak alig nevezhető művész egyfajta forradalmat indított el.

A festmény története

A festmény Sir Hugh Lane ír gyűjtőé és műkereskedőé volt, aki modern francia képeit egy dublini galériának szánta. Amikor 1915-ben a Lusitania elsüllyedésekor meghalt, a Dublinnak hagyott, tanúk nélkül aláírt végrendelet-kiegészítés jogilag érvénytelen volt, így a művek a londoni National Galleryhez kerültek. Évtizedes vita után a két város megállapodott a „Lane-képek” megosztásáról, és a Zene a Tuileriák kertjében azóta London és a dublini Hugh Lane Gallery között vándorol.