A Montmartre sugárút délutáni napfényben

Városi élet

A korábban szabadtéri tájképeket alkotó Pissarro látása romlásával élete utolsó évtizedében szállodai szobákból és lakásokból kezdett városi jeleneteket festeni, amelyeken Párizs, Rouen, valamint két nyüzsgő kikötőváros, Dieppe és Le Havre utcaképeit jelenítette meg. A Hôtel de Russie hotelszobájából, ahonnan rálátása nyílt Párizs összes nagy sugárútjára, Pissarro tovább kereste a fény és a színek impresszióinak megörökítési lehetőségeit. Most azonban már úgy érezte, egy jelenetről több képet is kell festenie ahhoz, hogy a lehető legteljesebb mértékben felfedezze és közvetítse a fény és az időjárás változó hatásait.

Ahogy akkoriban Monet, Pissarro is festménysorozatokat készített; egy időben több képen is munkálkodott, átmenetileg félretéve azokat, amelyek éppen nem feleltek meg a fények, az időjárás és hangulata változásainak. A művész hihetetlen sebességgel és nagy hozzáértéssel dolgozott. Akárcsak a teljes Montmartre sugárút sorozat esetében, ezen a festményén is a fákkal és impozáns épületekkel szegélyezett utca határozott vonalvezetésű, távlati rövidülésben ábrázolt képe [alkotja] az erőteljes, mégis egyszerű kompozíciót. A vázlatosan megfestett emberi alakok és hintók a mozgástól elmosódottá vált fotográfiák világát idézik, s ezt az érzést tovább fokozzák a művész gyors ecsetvonásai. A korábbiakhoz képest színei ekkorra már halványabbakká, tompábbakká váltak; kedvenc színei a zöldek és a kékek voltak.

Vidéki jelenetek

Pályája során Pissarro soha nem hagyta abba a kísérletezést. A vidéki Franciaország életét bemutató festményei tették ismertté, különösen a Louveciennes-ben és annak környékén festett tájképek, valamint a Párizshoz közeli Pontoise-ban született alkotások. Egyszerű, őszinte megfigyelő volt, aki ontotta magából a vázlatokat. Témáit mindig alaposan körüljárta, hogy hűen tudja lefesteni azt, amit látott. Megfigyelései során a tájak és tárgyak rögzültek emlékezetében, a fényt elválaszthatatlanul érzékelte a megvilágított dolgoktól. Viszonylag kevés színnel és finom vagy éppen határozott ecsetvonásokkal, lendületesen festette bensőséges hangulatú jeleneteit, mint az Emelkedő ösvény, L'Hermitage, Pontoise (1875) és a Chaponvali táj (1880).

A nagy kísérletező

Az út burkolatát Pissarro jól láthatóan pointillista technikával festette. Miután 1884-ben megismerkedett Georges Seurat-val, Pissarro felhagyott impresszionista korszaka bonyolult, szerteágazó ecsetvonásaival, és kísérletezni kezdett fiatalabb pályatársa apró pöttyökbe rendezett „divizionista” technikájával. A neoimpresszionizmus néven ismertté vált irányzat követői ellentétes színekből álló pontokat vittek fel a vászonra, amelyeket a szem egyetlen árnyalatnak érzékel. Nem sokkal később ezt a módszert is többé-kevésbé elvetette, mivel úgy érezte, akadályozza a mozgás és a benyomások ábrázolásában, ám hatása később is érezhető maradt művészetén.

Ízig-vérig impresszionista

Habár Pissarro a korszak más híres festőihez képest – mint például Monet, Degas vagy Manet – kevésbé ismert, mesterségbeli jártassága és újítókészsége figyelmet érdemel. Munkái sokkal érdekesebbek és lenyűgözőbbek, mint sokan gondolnák. A független, csoportos kiállítások iránti elkötelezettsége, valamint a különleges fényhatásokra és időjárási körülményekre nagy hangsúlyt fektető tájábrázolásai bizonyos mértékig a legjellegzetesebb impresszionistává avatják. Amikor 1872-ben a Párizs melletti Pontoise-ba költözött, egy kisebb festőcsoportot szervezett maga köré. Kiváló tanár volt, aki saját módszerével a természet utáni türelmes festésre biztatta tanítványait. Cézanne-t ezek a leckék vezették szemléletmódja megváltozásához. Később így nyilatkozott Pissarróról: „Az idős Pissarrót apámnak tekintettem, akihez bármikor fordulhattam, mint Istenhez.”

Az élet szeretete

Pissarro soha nem veszítette el lelkesedését és fogékonyságát a körülötte nyüzsgő élet tarka forgataga iránt, amelyet könnyedséggel és szeretettel örökített meg vásznain. Érett munkái a parasztok és a munkások iránti szimpátiájáról tanúskodnak, és gyakran egyben radikális politikai nézeteinek kifejező eszközei is, amelyek korábbi képei aprólékos részletezettségével szemben egyszerűséget és erőt sugároznak. Élete vége felé a kritikusok is kezdték elismerni, és a XX. század folyamán az impresszionista mozgalom egyik legfőbb alakjaként tekintettek rá.