Reggeli a szabadban

Meztelenség és botrány

Noha Manet festményein tisztán érződik a régi mesterek hatása, mégis modernségükkel döbbentették meg a közönséget és ejtették zavarba a kritikusokat. A képen egy meztelen nő fesztelenül üldögél egy erdei tisztáson piknikezve a párizsi divatnak megfelelően felöltözött két fiatalember társaságában. A jelenet láttán felmerül az erkölcsi kérdés: miért ül két úriember egy ruhátlan nő mellett? A meztelenséget csak akkor tartották elfogadhatónak, ha saját világuktól időben vagy térben kellőképpen távol volt, ám ennek a hölgynek szégyenérzetet nélkülöző egyenes tekintete vulgárisnak és már-már fenyegetőnek hatott.

Raffaello egyik kompozíciója alapján elrendezett alakokkal és Giorgione (vagy több forrás szerint Tiziano) Koncert a szabadban című művének bukolikus hangulatának megidézésével Manet megpróbálta feleleveníteni a reneszánsz művészet magasztos eszményeit. Ám amíg a XVI. századi festmény egy teljesen képzelet szülte múltbéli jelenet, addig Manet képén a ruhák nyilvánvalóan korhűek. A klasszikus és a modern világ e merész elegye – a korabeli bohém életstílus a klasszikus művészet kereteibe ágyazva – vezetett a kép éles bírálatához.

Manet még nagyobb felháborodást keltett a két évvel később bemutatott Olympia című képével. A fekvő akt Tiziano Urbinói Vénuszának mintájára készült, ám kihívó szexualitását az illemszabályok megsértésének tartották. Egy kritikus így írt a képről: „Az ilyen mélyre süllyedt művészet még a szemrehányást sem érdemli meg.”

Forradalmi technika

Manet stílusát és alkotómódszereit ugyanolyan megbotránkoztatónak találták, mint festményeinek témáit. Mindkét kép merész, újszerű technikával készült: a színek kavalkádját felvonultató nagyméretű vásznon az éles, közvetlen megvilágítás élénk fény-árnyék kontrasztokat teremt. Manet elhagyta a szükségtelen részleteket, a formák kialakítására használt finom árnyalatokat és az átmeneti tónusokat. Egy kritikusát idézve, „az árnyékokat többé-kevésbé nagy fekete foltok jelzik”, egy másik műbíráló pedig ezt mondta a képről: „Egy legkevésbé sem szép nőnek is vannak csontjai, izmai, bőre és valamiféle színe. Ennek nincs semmije.”

A kritikusokat zavarba ejtette a Reggeli a szabadban egy másik aspektusa is. A vázlatosan megfestett erdei háttér előtt üldögélő alakokhoz képest a távolban látható személy természetellenesen nagynak tűnik. Manet mintha szándékosan semmibe vette volna a perspektíva törvényeit és a kompozícióra vonatkozó előírásokat. A festmény tanúbizonyság arra, hogy Manet tudatosan szembehelyezkedett a konvenciókkal, a hagyományos témákkal, megjelenítésükkel szemben pedig új, szabadabb irányvonalat indított el.

Avantgárd vezéralak

Botrányt okozó két festményével Manet akaratlanul az avantgárd művészet vezéralakja és az impresszionizmus atyja szerepkörében találta magát. Megbecsült tagja volt a fiatal impresszionisták Monet, Renoir, Sisley és Cézanne nevével fémjelzett körének. Noha csodálatukkal övezték, Manet szándékosan távol tartotta magát a csoporttól, és nem vett részt az impresszionista kiállításokon. Szabadtéri festési technikájukat azonban átvette, és hatásukra az 1870-es években munkái könnyedebbekké és felszabadultabbakká váltak; különösen a fiatal Claude Monet tett rá mély benyomást.

Manet rendkívül sokoldalú művész volt. Festményein sok különböző témát dolgozott fel, továbbá jeleskedett a rézmetszésben és a litográfiában is. Nem kötötte magát semmilyen dogmához, és nem szeretett elméleteket gyártani munkáiról. Barátja, a híres író, Émile Zola így írt róla: „Amikor hozzáfogott egy festményéhez, soha nem tudta megmondani, mi lesz belőle.” Annak ellenére, hogy képei frissességet és spontaneitást árasztanak, Manet gyakran átfestette, vagy éppen apró darabokra vágta őket. Egyesek azt kifogásolták, hogy csak azt tudja lefesteni, ami előtte van. Festményei azonban távol állnak a természet egyszerű másolásától; azt mutatják, hogy jobban érdekli a festés folyamata, mint képeinek témája. Ragyogó festői képességeit jól illusztrálja utolsó nagy munkája, A Folies-Bergère bárja (1882).

Művészi kapcsolat

Ez a talányos kép olyan festőkre volt inspiráló hatással, mint Claude Monet, Paul Cézanne és különösen Pablo Picasso, aki egy 27 részes festménysorozaton, hat metszeten és 140 rajzon dolgozta fel az alkotást. Monet az eredetinél még nagyobb méretű vászonra festette saját változatát a Reggeli a szabadban című képről (kép), amelyen barátai alkották a piknikező csoport tagjait, azonban elhagyta az aktot, és természetesebb pózokba rendezte alakjait.

A festmény története

Manet a Salon des Refusés botránya után megtartotta a festményt. 1878-ban a híres bariton, Jean-Baptiste Faure, egyik leghűségesebb gyűjtője vásárolta meg, 1898-ban pedig Durand-Ruel műkereskedőhöz került. Étienne Moreau-Nélaton gyűjtő 1900-ban szerezte meg, és 1906-ban gyűjteménye többi darabjával együtt a francia államnak ajándékozta. A Louvre-ban és a Jeu de Paume-ban függött, majd 1986-ban a Musée d'Orsay-ba költözött, ahol a hivatalos zsűri által egykor elutasított kép ma a modern művészet egyik alapműve.