Eprek és mandulák

Szokatlan téma

Hosszú évek küzdelmei után Renoir olyan remekművekkel tette le a névjegyét a festészet világában, mint a Bál a Moulin de la Galette-ben (1876) és Az evezősök reggelije (1882). A maga nemében mindkét kép lélegzetelállító bűvészmutatvány: monumentális méretük és megdöbbentő újszerűségük mellett Renoir a rá jellemző kiváló érzékkel ábrázolta a mozgást, festette meg a fényt, és teremtette meg az atmoszférát. E mesteri alkotások tudatában nehéz elképzelni, miért szentelt Renoir olyan sok időt és energiát a „szerényebb” csendéletek festésének, különösen úgy, hogy egyes képein, így Az evezősök reggelijén finoman kidolgozott csendéleteket is láthatunk. A műfajra ráadásul rosszallással tekintettek a hivatalos intézmények: a Francia Akadémia például a XVII. századi holland festészet sekélyes, ihletettség nélküli relikviájának tartotta. Renoir és a legtöbb impresszionista számára azonban a csendéletfestésnek megvoltak a maga különleges művészi érdemei.

Sajátos varázs

Renoir egész pályafutása során festett csendéleteket, amelyek emiatt stílusukban igen nagy mértékben különböznek egymástól. Korábbi munkái, mint például a Csendélet citromokkal és narancsokkal (1881) határozottan impresszionisták, míg a két évtizeddel később keletkezett Eprek és mandulák a Renoir érett stílusára jellemző lágy ecsetkezelés és elmosódó képi hatás tipikus példája.

Ahogy az Eprek és mandulák című képéről is látszik, Renoir elsősorban a virágok vagy gyümölcsök színes elrendezésére fektette a hangsúlyt, és ezek a témák két okból is vonzották. Az első, Renoir szavai szerint, pusztán terápiás célokat szolgált: „Amikor virágokat festek, hagyom az agyamat pihenni. Nem érzem ugyanazt a feszültséget, mint amikor modellekkel állok szemben.” A csendéletek alkotásakor Renoirnak alkalma nyílt kísérletezni a tónusokkal és színértékekkel is, anélkül hogy „elveszítené a képet”. Létezett azonban egy gyakorlatiasabb oka is annak, hogy a csendéletek felé fordult: jól eladhatóak voltak. Abban az időszakban, amikor az impresszionizmus a művészeti intézményrendszer merev visszautasításába ütközött, Renoir csendéleteit sokkal jobban kedvelték a vásárlók. Ezek a munkái, mint például az 1882-es kiállításon bemutatott Csendélet őszibarackokkal (1881) kényelmes megélhetést biztosítottak a művésznek.

Művészi szabadság

Renoir csendéletei, noha népszerűek voltak, távol álltak a megszokott ábrázolásoktól. Ebben, az egyik legtradicionálisabb műfajban mindennél többet számított az esztétika, s döntő jelentőséggel bírt, hogy a kép ne csak a szemnek, hanem a gyomornak is vonzó legyen. A művészek ezért gyakran az egymáshoz illő gyümölcsökből építették fel kompozíciójukat. Renoir ezzel szemben figyelmen kívül hagyta ezt az íratlan szabályt, és csak a formákra és a színekre összpontosított. Kitűnő példa erre a Délvidéki gyümölcsök című alkotása 1881-ből. A citromok, gránátalmák, padlizsánok és paprikák valószínűtlen kombinációját felvonultató festmény valójában az egymástól elütő textúrák közötti ujjgyakorlat. Renoirt az Eprek és mandulák című festményén is elsősorban a kövér, lédús, vörös eprek és a frissen szedett mandulák bolyhos, zöld héja közötti tónus- és textúrabeli különbségek érdekelték. A kiegészítő színek szinte izzanak a képen, és friss, meglepően élénk hatást kölcsönöznek a kompozíciónak.

Betegség

Renoir életének két olyan szakasza volt, amikor jelentősen megnőtt csendéleteinek a száma. Az első az 1880-as évek elejére tehető, amikor alkotói válság érte el, mely végül az impresszionizmussal való szakításához és az úgynevezett „száraz” stílusához vezetett. A második időszak egybeesett az Eprek és mandulák megalkotásával, és egy másfajta krízissel kezdődött. 1897-ben Renoir kerékpárral lakhelyéről, Essoyes-ból egy festői, ám távoli kisvárosba, Servignybe tartott, hogy „megnézze, milyenek a nyárfák a viharos ég alatt”. Útközben azonban leesett a biciklijéről, és eltörte a jobb karját. Ezután néhány hónapig kénytelen volt bal kézzel festeni, s bár a csont összeforrt, olyan kínzó ízületi gyulladások gyötörték, hogy gyakran képtelen volt megtartani az ecsetet a kezében. Mozgásképessége romlásával Renoir a könnyebben elérhető témák felé fordult: lefestette családját, és a kertjéből származó gyümölcsöket ábrázoló csendéleteket alkotott. Munkái, köztük az Eprek és mandulák így ritmusukban és látványvilágukban változásokat hoztak Renoir művészetében, de még ezek a kései festmények sem mutatnak semmit abból a fájdalomból és reményvesztettségből, amit a festő érzett. Haláláig, 1919-ig azzal a rá jellemző bájjal és életörömmel festett, amelyet az egyik korabeli kritikus így fogalmazott meg: „az egyetlen nagy festő, aki soha nem festett szomorú képet.”

A festmény története

A festmény a Barnes Alapítványé, amelyet Albert C. Barnes, egy antiszeptikumon meggazdagodott philadelphiai orvos alapított, aki a modern francia művészet egyik legszenvedélyesebb gyűjtője lett. Barnes 181 Renoir-művet vásárolt, ami a világ legnagyobb ilyen együttese, köztük sok ehhez hasonló késői festményt.

Barnes sűrű „együttesekben” rendezte el gyűjteményét, a festményeket bútorokkal, kovácsoltvas tárgyakkal és népművészettel keverve, hogy korszakokon átívelő vizuális kapcsolatokat mutasson meg, végrendeletében pedig megtiltotta a művek kölcsönzését, eladását és átrendezését. Hosszú jogi küzdelem után a gyűjtemény 2012-ben merioni házából Philadelphia belvárosában egy új épületbe költözött, ahol a termeket pontosan az ő elrendezése szerint alakították ki újra.