Bál a Moulin de la Galette-ben

Táncmulatságok

A Moulin de la Galette egy régi malom volt Párizs Montmartre kerületében, amit az 1870-es években alakítottak át népszerű szabadtéri tánccsarnokká. A két szélmalomból – franciául moulin – álló létesítmény helyiségeit bálteremként rendezték be, az akácfák árnyékolta udvaron asztalok és gázlámpák álltak.

Renoir, aki 1875 áprilisától bérelt műtermet a Montmartre-on, azonnal a Moulin de la Galette bűvkörébe került, és számos tanulmányba fogott a kedvelt szórakozóhelyen. A tánccsarnok vegyes közönsége az alsó középosztály fesztelen szórakozásra vágyó rétegeiből került ki; helyi művészek és diákok mellett italozni, táncolni és flörtölni szerető fiatal bohém lányok, grisette-ek látogatták.

A nép Párizsa

A Moulinban Renoir megtalálta az életöröm nyílt és őszinte megnyilvánulását, amelyet oly szívesen ábrázolt. A festmény egy nyári délután szórakozni vágyó tömeg energiájától zsong: néhányan asztalnál ülnek kacér pillantásokat vetve egymásra, mások a táncparketten forognak, a padokat udvarló párok és mosolygó gyermekek töltik meg. Renoir egyik író barátja, Georges Rivière így ír 1877-ben a Bál a Moulin de la Galette-ben című festményről: „A kép egy oldal a történelemből, a párizsi élet finom és precíz ábrázolása.” Renoir a Moulin közönségének spontaneitását örökítette meg valódi impresszionista stílusban, műtermi munka helyett a helyszínen dolgozva. A festmény arányait tekintve ambiciózus vállalkozásnak számított – a szabadban alkotott impresszionista munkák zöme kis méretű vászonra készült, viszonylag egyszerű kompozíció volt. A festmény elkészítése több hetet vett igénybe. Renoir barátai minden egyes nap segítettek kivinni a hatalmas vásznat és festőállványt a művész Cortot utcai műterméből a tánccsarnokba, ahol aztán Renoir a felszerelésével letáborozott az asztalok között.

Modell barátok

Renoir ugyanezen barátai modellként is szolgáltak a festményhez. A jobb oldali asztalnál két festő, Lamy és Goeneutte, valamint egy író, Georges Rivière ül a művész két női modelljével, Jeanne-nal és húgával, Estelle-lel. A kép középső részén az elegáns kubai festő, Don Pedro Vidal táncol barátnőjével, Renoir kedvenc modelljével, Marguerite Legrand-nal. A hátteret Renoir további barátai töltik ki. A képre pillantva okkal érezhetjük, hogy Renoir bizalmas viszonyt ápolt több ábrázolt alakjával. Egyesek meleg pillantást vetnek irányába (tehát felénk), bevonva ezzel bennünket a tánccsarnok nyüzsgő forgatagába.

Jól megszerkesztett kompozíció

Renoir a harmadik párizsi impresszionista kiállításon mutatta be alkotását 1877-ben, ahol kedvezőtlen fogadtatásban részesült a párizsi vezető műkritikusok körében, akik rendezetlennek és zavarosnak ítélték a képet. Ám ha közelebbről megvizsgáljuk a festményt, világossá válik, hogy bár az alakok elhelyezése véletlenszerűséget és esetlegességet tükröz – pontosan ezt a hatást szándékozott Renoir érzékeltetni –, valójában egy nagy műgonddal megkomponált jelenetről van szó.

Az alakokat két kör alakú csoportba szervezte a művész: a jobb oldali asztalnál szorosan egymás mellett ülő társaság tagjai alkotják az egyiket, míg a tágabb, nyitottabb kör a bal oldalt táncoló pár körül alakul ki. Az előtér három alakjának elrendezése piramist formáz. Renoir egy finom rácsos hálózatot szerkesztett a festménybe, határozott vertikális és horizontális dimenziókkal, kiegyensúlyozva ezzel az embercsoportok lazább kompozícióját. Például a háttér gázlámpái, faépítményei és emberfürtjei tisztán horizontális hatást keltenek, míg a vertikális dimenziót a lámpaoszlopok, fatörzsek, széktámlák és a táncoló figurák szolgáltatják.

Fantasztikus fény

A festmény szépsége leginkább Renoir színhasználatából ered, ahogy a táncoló napsugarak átszűrődnek az udvar fölé boruló lombkoronán. A jelenet egészét fénypöttyök tarkítják, amelyek tovább erősítik a táncolók keltette mozgalmas hatást. E tört fényeffektus miatt korabeli kritikák özöne zúdult Renoirra. A hasonló technikával készült, egy fiatal párt ábrázoló festményéről, az 1876-ból származó A hintáról ezt írta egy kritikus: „A napfényeffektek olyanok, mint… zsírfoltok a modell ruháján.” Manapság viszont éppen ez adja munkáinak egyik legkedveltebb jellegzetességét.

Kéretlen ajándék

A Bál a Moulin de la Galette-ben című képet Renoir festő, műgyűjtő barátja, Gustave Caillebotte vásárolta meg. A festmény mérete, „vulgáris” tartalma és a napsugarak tört fényeinek forradalmi alkalmazása nehezen eladhatóvá tette a képet, ám Caillebotte az impresszionista munkák szenvedélyes gyűjtője volt. Halálakor, 1894-ben terjedelmes kollekcióját a francia államra hagyta, az akadémikus festők nagy megbotránkozására, akik erélyesen tiltakoztak az ilyen „férceművek” közszemlére tétele ellen. Végül az a kompromisszum született, hogy csak a „legjobb” műveket állítják ki, ezek között volt a Caillebotte-gyűjtemény nyolc Renoirjából hat, Monet festményeinek a fele és a tizennyolc Pissarro-képből hét. A vásznakat, beleértve a Moulin de la Galette-et, a párizsi Musée du Luxembourgban állították ki.