Rue Montorgueil, Párizs, 1878. június 30-i ünnepség

Az újjászületett Párizs

Ahhoz, hogy átérezzük 1878 júniusának eseményeit, fel kell idéznünk, milyen mélyre süllyedt Párizs az évtized elején. A franciák 1870-es megalázó, poroszokkal szembeni veresége 1871-ben a kommün véres felkelésébe torkollott, amikor az elégedetlen néptömegek és a nemzeti gárda megtámadták a kormánycsapatokat, és létrehozták az önálló párizsi munkástanácsot. A katonaság később utcáról utcára visszafoglalta Párizst, és brutális megtorlást alkalmazott mindenkivel szemben, akire a gyanú halvány árnyéka is vetült, hogy kommünár volt. (Renoir csak hajszál híján menekült meg a kivégzéstől.) Összesen harmincezer ember vesztette életét az erőszakos cselekmények során.

Átfogó újjáépítési munkálatokat követően a kormány 1878-ban megrendezte a világkiállítást, mint a Francia Köztársaság újjászületésének szimbólumát. A május 1-től november 10-ig tartó rendezvény a nemzetközi ipar, építészet és művészet káprázatos bemutatója volt a főváros mintegy 27 hektárnyi területén.

Dicshimnusz a köztársasághoz

A párizsi emberek feldíszítették az utcákat, a látvány különösen a belvárosban volt impozáns. A képen látható jelenetet zászlók uralják: a köztársaság imádott trikolórjai lebegnek a szélben, kontrasztot teremtve az épületek statikus, függőleges vonalaival. „Szerettem a zászlókat” – emlékezett vissza később Monet. „Június 30-án, az első nemzeti ünnepen felszerelésemmel végigmentem a Rue Montorgueilen. A fellobogózott utcán nyüzsögtek az emberek. Észrevettem egy erkélyt, felmentem a lépcsőn, és engedélyt kértem, hogy onnan festhessek.” Monet kompozíciója hatalmas teret fog be. A legközelebbi épületek kitöltik a vászon teljes mélységét, és az utcát egy kanyonná alakítják át. Ezt az érzetet csak fokozza a hosszában szokatlanul megnyújtott vászon. A festő ecsetvonásai az enyészponthoz közeledve mindinkább finomodnak, a legmesszebb eső zászlókat már csak foltszerűen ábrázolja, így a távoli háttér már életlen, fókuszon kívüli.

Azon a napon Monet festett egy második, nagyon hasonló jelenetet A Rue Saint-Denis június 30-án címmel. Bár ez is álló kompozíció, nem annyira hosszúkás, és jobban kihangsúlyozza az utca kanyarulatát. E két diadalmas „zászlóképen” Monet a vonalak és színek kifejező összeolvadását valósította meg.

Egyetlen délután alatt

A sokszor kifigurázott Monet-t újabb kritikákkal árasztották el, amikor bemutatta festményét a negyedik impresszionista kiállításon 1879-ben. „Monsieur Monet harminc tájképpel képviselteti magát, amelyeket feltehetőleg egy nap alatt készített el” – írta gúnyosan Albert Wolff műkritikus a Le Figaróban, ahol az impresszionisták munkáit egyöntetűen „iskolás firkálmányoknak” minősítette.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a zászlóképeket még a művész barátai is elkapkodottnak érezték. A következő évek során Monet a tökéletességig fejlesztette a kezét, szemét és a memóriáját, hogy megőrizze a tünékeny fény- és színhatásokat azokon a vásznain, amelyeket külső helyszínen kezdett el, s a műteremben fejezett be hosszas, hihetetlenül aprólékos munka folyamán, miközben sikerült felidéznie a pillanat minden frissességét.

Hasonló remekművek

A zászlók számos posztimpresszionista festő képén felbukkannak, különösen a Vadak alkotásain. Ezek között említhetjük Raoul Dufy Július 14-e Le Havre-ban (1905) című festményét, valamint Albert Marquet 1906-ból származó azonos című munkáját. Dufy, akit vonzott a zászlók grafikai varázsa, megismételte a témát A fanfár 1951. július 14-én trikolórforgatagában és a katonazenészek piros-kék egyenruháján.