A SÉTA

Az argenteuil-i modell

Camille Monet (lánynevén Doncieux) az 1860-as évek végétől egészen haláláig, 1879-ig rendszeresen állt modellt a festőnek. Camille és Jean több alkalommal is felbukkan Monet argenteuil-i tájképein az 1870-es évek elején. A család gyakran sétált a Szajna-parti fák alatt. Egyik példa erre az Argenteuil-i pipacsmező (1873), amelyen Jean csaknem elveszik a virágok között, és ugyanezt a vörös karimás nyári kalapot viseli, de ide tartozik a Séta Argenteuil közelében (1875) című kép is. A sétán Camille a divatos nagypolgári érzést sugározza a napernyőjével és csinos fehér ruhájával, amelyen a visszavert fény ábrázolása komoly kihívás elé állította a művészt.

A természet lágy ölén

Monet szívesen ábrázolta figuráit harmonikus egyensúlyban a természettel. Elkötelezett híve volt a plein-air (szabadtéri) festészetnek, melynek gyakorlatát Camille Corot-tól és a barbizoni iskola festőitől örökölte. Nem mindegyik impresszionista festő rajongott a szabadban készült alkotásokért. Degas egyszer azt mondta Monet-ról: „A képei mindig túl huzatosak voltak a számomra!”

Az impresszionisták azt az évszázados nézetet vallották, hogy a szebbik nem képviseli a természetes szépség esszenciáját. Noha parasztasszonyokat is ábrázoltak szabadtéri munkájuk során (ahogy például Jean-François Millet tette), azt azonban rendkívül illetlennek tartották, ha fiatal polgárlányok egyedül jelentek meg vidéki tájakon, mivel így jó hírük szenvedhetett csorbát. A művészek gyakran úgy kerülték meg ezt a problémát, hogy a fiatal nőket zárt kertekben festették le, vagy háttal a természetnek. Jelen esetben Monet, betartva az illemszabályokat, Jeant is ráfestette a képre, ezzel utalva arra, hogy Camille férjes asszony.

Fény, tér és szerkezet

A Monet által választott alulnézet kiiktatja a képből a Szajna-part házait, hídjait, csónakjait, gyárait, és kizárólag a természetes környezet bemutatására helyezi a hangsúlyt. A nézőpontból adódóan Camille fölénk magasodik, termetét kiemeli Jean apró alakja is. A kép jobb felső sarka irányából tűző nap sugarai hosszú árnyékot vetnek a fűre, magasba ívelő függőleges díszletet adva a horizont és a felhők határozott, vízszintes struktúrájának.

A séta jól illusztrálja Monet látványos fénykezelését. Camille-t és Jeant contre-jour – napfénnyel szemben – festette meg, kontúrjaik ily módon fényesen ragyognak. Ezért még inkább sziluettben kellene látszaniuk, ám ahelyett, hogy egyszerűen sötétebbé tenné őket, Monet a színeket kutatja az árnyékokban: a virágok által visszavert vajsárgát, a mályvaszínt és a napernyő zöldjét. Ennek hatására az előtér fényben úszik, és szellős érzetet kölcsönöz a kompozíciónak.

Bravúros ecsetvonások

Monet merész ecsetkezelése a szél energiáját viszi át a vászonra. Rövid és gyors ecsetvonások keltik életre a virágokat és a füvet, míg az égbolt kusza örvényeit a vászon alapozó festékének foltjai szakítják meg itt-ott. A lába körül verdeső ruhájával és az arca előtt lebegő fátylával Camille láthatóan a széllel küzd, ami csaknem kicsavarja kezéből a napernyőt. Jean ismételten a kontrasztot képezi, az egykedvű nyugalom apró szobraként.

Művészi kapcsolat

A második császárságbeli Franciaországban minden csinos lány elengedhetetlen szabadtéri kiegészítője volt a napernyő, ami sűrűn megjelenik az 1860–70-es évek impresszionista munkáin: ilyen például Monet-tól a Nők a kertben (1867, a képen) és a Kardvirágok (1876) vagy Renoir több képe, mint a Lise napernyővel (1867), a Virágot szedő lány (1872) és a Nő napernyővel a kertben (1873).

A festmény története

A festményt később Georges de Bellio, egy Párizsban élő, román származású orvos vásárolta meg, aki az impresszionisták egyik legkorábbi gyűjtője volt, és Monet Impresszió, a felkelő nap című képe is az övé volt. A 20. században amerikai gyűjteményekbe került, 1983-ban pedig Paul Mellon és felesége, Rachel Lambert Mellon a washingtoni National Gallery of Artnak ajándékozta, ahol ma is látható.