Sétáló pár (Bazille és Camille)

Monet: Manet embere

Monet Eugène Boudin és Gustave Courbet realista stílusában tanult festeni, de az 1860-as évek elején megigézte Édouard Manet, a kibontakozó tehetség. Manet megbotránkoztatta Párizst Reggeli a szabadban című képével. A mű nem csak azért váltott ki felháborodást, mert egy mezítelen nőt ábrázol, aki két jól öltözött úriember között ül, hanem festésmódja miatt is. Manet merész ecsetkezeléséből hiányoztak a finom ecsetvonások, melyeket a Szalon zsűrije előnyben részesített. Festéstechnikájával meglepő kontraszthatásokat ért el, és síkszerűséget hozott létre. A kép műteremben készült, így különösen mesterkéltnek tűnt.

A Szalon elutasította a radikális festményt. Amikor Monet megpillantotta a Salon des Refusés-n, a Visszautasítottak Szalonjának kiállításán, megdöbbent, s e pillanatot később az ő „damaszkuszi útjának” nevezte. Miután a Szalon csak néhány tengerparti jelenetet fogadott el, Monet úgy érezte, elkövetkezett az idő, hogy nagy lépést tegyen előre. Festeni fog egy Reggeli a szabadban című képet, de a saját stílusában. Monet nem csupán hódolattal kívánt adózni Manet-nak, hanem túl is akarta szárnyalni: az ő festménye nagyobb és valóságosabb lesz.

Szuper realista

Először is, választott egy körülbelül 450 x 600 cm-es vásznat. A Szalon hatalmas, a franciák által gépek néven ismert festményeinek műfaja, s különösen Courbet Temetés Ornans-ban (1849–50) című képe ihlette meg. A gépek rendszerint hősi vagy történelmi jeleneteket ábrázoltak, de Courbet – az utolsó realista – nagybátyja temetését festette meg; modelljei a gyászolók voltak.

Monet ugyancsak hétköznapi témát választott: polgári vasárnapi pikniket az erdőben, s Frédéric Bazille-t és Camille Doncieux-t kérte fel modellnek. (Bár Monet vonakodott a figurális festészettől, érezte, hogy egy festményre embereket is kell festenie, hogy kedvére tegyen a Szalon zsűrijének.)

Az erdőig

A Reggeli a szabadban című kép festése, a vázlatok és tanulmányok készítése egy évre lefoglalta Monet-t. E részlettanulmányhoz hasonlóan festett egy hatalmas (nagyobb, mint 120 x 180 cm-es) olajtanulmányt is a teljes kompozícióról, mely ma Moszkvában látható.

1865 áprilisának elején Monet Chailly-en-Bière-be ment, a fontainebleau-i erdő közelébe. Három hónapon át dolgozott az erdei jeleneten, majd rávette Bazille-t, hogy látogassa meg a nyár végén, és álljon modellt a férfialakokhoz. Alighanem Camille volt a női alakok modellje, hisz a ruhák újra megjelennek Monet Nők a kertben című, 1867-ben készült festményén (melyen Camille állt modellt mindhárom nőalakhoz).

A szíve mélyén tájképfestő

Az a leginkább elbűvölő a Sétáló pár (Bazille és Camille) című képen, hogy különös fontosságot tulajdonít a tájnak. Annak ellenére, hogy a háttér láthatólag sietősen lett kidolgozva, az élénk zöldek és barnák túlragyogják az alakokat, s ahogy Monet megragadja a lombok közt átszűrődő napfényt, már előrevetíti egész életén át tartó rajongását a fény és természet iránt. Ezzel ellentétben a két alak árnyékban áll. Bár e kép tanulmány egy nagyobb munkához, Monet gondosan komponálta meg: Bazille sétabotjának átlója visszaköszön a jobb felső sarok ágainak vonalában, mely egyensúlyba kerül a bal alsó sarokban a levélzettel.

Felnagyított problémák

Novemberre Monet visszatért Párizsba, hogy elkezdje a gépet. A fő tanulmány felnagyítása azonban hatalmas energiát igényelt, s nehéznek bizonyult a pettyező fény természetességét átvinni a hatalmas vászonra; az életnagyságú figurák esetlenek voltak a kidolgozatlan, sík környezetben. Kicsúszott a Szalon által szabott határidőből, kifogyott az időből és a pénzből, így abbahagyta a kép festését, s összetekerte, hogy majd később folytatja.

Monet soha nem küldött másik képet a Szalonba… s talán jól is volt ez így. Ahogy eltűnődött egy interjú során 1920-ban: „Ha bemutatom a Szalonban, és ők elfogadják, ki tudja, talán a karrierem másképp alakult volna.”